Hősünk megszületik 1866-ban (Pest, Terézváros). Az első emlékek, az apa (szabómester) és az anya bemutatása. Az apa halála 1872-ben. A megözvegyült anya szeretője és annak élősködő rokonsága. Iskolai tanulmányok: bukások, kicsapatások.
Én születtem [1866. január 8-án] az akkori Terézvárosban az István [ma: Klauzál] tér 12. számú házban. Gyermekkorom a többi gyermekéhez hasonlóan csintalanság és vásottság között folyt le, többek között játék közben egyszer kocsi alá kerültem, de nem lett semmi bajom az ijedelmen kívül. Élénk emlékemben van az akkori Circus Renz az oroszlánjaival, s a Miklósy színház, melynek tagjai közül Lukácsi Sándor lakott nálunk feleségeivel, meg Vízvári Gyula s többen. 1872-ben bámultuk a szép fényű s farkú üstököst.
Atyám magyarul nem tudott, s így életem első éveiben szárazdajkám Patay Teréz révén magyarul tudtam csak. Később meg csak németül, míg az akkori Kereszt utczai elemi iskolai tanítás mindkettőt belém nem verte, taníttatván akkor még az elemiben is magyarul s németül egyaránt. Igazgatóm Streyling – egy kemény ember, aki ugyancsak használta a vonalzót meg a nádpálczát tanítás közben, – tanítóim Schretwitzer Lajos és Aul voltak. Emlékezetes még előttem, hogy az akkori időben szép szülővárosom utczatáblái németek voltak, később magyar és németek, s csak a 80-as években tiszta magyarok.
Atyám tekintélyes polgár, iparos – szabómester – volt, anyám tanult és művelt nő, aki keményen kezelte a segédek – volt rendesen 10–12 –, inasok – volt rendesen 3–4 – s cselédek – volt rendesen 2–3 – hadát, magunkat sem véve ki. Miután csak nőtestvéreim voltak, s én egyedüli fiú, így a ház szemefénye voltam. Nővéreim közül az első volt Irén, második én, a harmadik Irma, a negyedik Vilma s az utolsó Adéle […], s aki 1873. június 8-án halt meg kolerában.
Atyám utáni emlékeim vajmi kevesek, ami nem is csodálható, miután 1872. octóber 3-án hűlés következtében beállott gennyvérben [pyaemie, vérmérgezés] elhunyt, ismerői után beszélve, hatalmas, nálamnál egy fejjel – pedig magam 174 cm vagyok – nagyobb, s megfelelő termetű s conditiójú ember volt. Dicsérik mint jószívű s becsületes embert.
Emlékeimben él még, amint egy óriási nagy karácsonyfára feltett, s a hosszú terített asztalra, melyhez az egész ház népe patriarchális szokásként körülült.
Emlékszem, hogy egyszer megvert, mert magyarul mondtam neki „kutya”, azon hiedelemben, hogy nem érti meg, valamint, hogy egy alkalommal nagyon megkívántam a sütőben sülő rétest, s anyám nem akart belőle adni, mire atyám a forró sütőből vett ki részemre, megégetve kezeit. Valamint szívembe vésődött ama jelenet, midőn haldokló atyámhoz bevittek, hogy áldását adja reám, ő azonban szegény hűlő tagjait nem bírván mozdítani, úgy emeltek ajkaihoz, hogy búcsúcsókjait adhassa szeretett gyermekének.
Emléke áldott, ahányszor hányt-vetett életemben emberrel találkoztam, ki ő vele valaha érintkezett, kalapot emelve beszélt róla. Meghalt élete delén, 42 éves korában. Béke vele.
Halála után anyám – agilis asszony lévén – az üzletet folytatta valami Novák nevezetű üzletvezető alkalmazásával, de ez, ahol lehetett, lopta-csalta, s így anyám az üzletet felhagyta, s megtartva cselédségét, lakókat tartott teljes ellátásra, s ebédet adott előfizetőknek, s ebből tartotta fenn háztartását.
1873-ban anyámmal s nagynénémmel együtt felmentünk a bécsi világkiállítást megnézni, amiből vajmi kevés impressióim maradtak, legfeljebb annyi, hogy alig bírtunk lakást kapni. Innen felmentünk nagybátyámhoz Hermantschba (Morvaország, Datschitzi Kerület) látogatóba, amiből csak annyira emlékszem, hogy tönkre tettem a baromfiállományukat, gödörbe temetve a kis csirkéket s libákat, s megmiserálva a teheneket.
Így folytak az évek, anyám később házitanítót fogadott mellém, Steinberger Miksa nevezetűt, – kinek bátyja, jelenleg Kőszirti Ignácz, rajztanár –, de nem volt valami nagy kedvem a tanuláshoz, ha csak szerét ejthettem, künn voltam az utczán hatalmas kiáltozással játszva a többiekkel a „rabló s pandúrt”, felfogásom azért jó volt, de tanulni, szorosabb értelembe véve magolni, nem szerettem.
Ehhez hozzájárult, hogy gyermeki szívem változást érzett az anyai szeretetben, gyermek létemre megéreztem, hogy anyám szíve nem egészen az enyém, hogy megosztotta azt köztem s más között.
1874-ben a Kőfaragó utcza 5. számú Áldási-féle házba hurczolkodtunk, ott tűnt fel Borbás Gáspár kecskeméti születésű joghallgató – jelenleg székesfővárosi ügyész, kinek Apatitzky Olgától származó gyermekei: Gáspár dr. juris fővárosi hivatalnok, és Sándor esztergomi áldozár [áldozópap], ki most Bécsben az Augustinumban fejezi be tanulmányait – a háznál, s a magára maradt agilis asszony fejét elcsavarta. Mindezt ösztönszerűleg éreztem, de ez időbeli legfájdalmasabb emlékem az volt, hogy láttam, illetve éreztem a szülői szeretet apadását, láttam, hogy a háztartás nagyobb, mint volt, s mégis karácsonyfáim mind kisebbek lettek, míg végre már csak egy virágcserépben egy csinált kis fenyőfát kaptam, melyet első indulatomban kidobtam az udvarra, a hevesség mindenhol vörös fonálként húzódott végig életemben, s az oroszlán már kölyök korában mutogatta körmeit.
Az idők múltak, láttam egy boldogtalan családi életet. Borbás felhozta egész rokonságát nyakunkra, Győrfi Istvánné Borbás Máriát – kiről a fáma azt beszélte, hogy öreg férjét saját öccsével, Borbás Menyhárttal verette agyon a szentkirályi pusztán, s Patay Teréz szerint ő vette ki a takarékpénztárból 800 forintunkat, s küldték le Borbás Gáspárnak, mikor a tárgyalás volt, quasi vesztegetésre, hogy Menyhárt kiszabadulhasson, amint ki is szabadult – nálunk volt Borbás Juszti, ez később elzüllött, éreztem, hogy útban vagyok, s hogy teher is vagyok, 1875-ben átköltöztünk a mostani Dreher-palota (Kossuth Lajos- s Városház utczák sarka) helyén állott Grassalkovich-házba, a négy elemit elvégeztem, s a reáltanodai főreáliskolába jutottam, ahol megbuktam, azután a VIII. ker. Zerge utczai reáliskolába jártam, de ott Tankó tanárnak egy kapott tanpofon következtében nekimentem, s így relegáltatásom [’száműztetésem’; itt: ’kicsapatásom’] kikerülése végett átléptem az ugyanazon épületben lévő, s Fillinger Károly alatt keletkezőben levő polgári iskolába, ott persze szintén megbuktam, nota bene, hogy igen gyakori ebédrei marasztásai alatt az iskolának szerencsésen kipusztítottam Fillinger papa galambállományát, összebogoztam vadászkutyáinak farkát, amiben azután a rőtszakállú nagyhatalom megbotolván, halálra kereste azt a nebulót, aki tekintélyén és kutyáin ilyen csorbát ejtett, s természetes ismét a kicsapás veszélye fenyegetett; az előttem ülőket tűkkel szurkálni, becsirizelni napirenden volt, Goll papának, a zenetanárnak óráin cis helyett gis-t fújni, óra alatt malmozni, hajókat készíteni napi foglalkozásom volt, mindent, csak tanulni nem, és mégis, ma a könyvek legjobb barátaim.
Itt is szerencsésen megbuktam, ennek tetejébe a záróvizsgán botrányt is rögtönöztem, mire elzártak egy szobába, ahol egész esztendőben a tanulóktól elkobozott miegymások voltak: kések, pinczkák, golyók, játékok, stb.; no, ez kellett Jánosnak meg egy hasonszőrű társának, kiválogattuk a javát, s megdézsmáltuk; szegény anyámnak kellett a kárt megtéríteni, én meg elpüföltettem, amúgy Isten igazában.
A tanév elején azonban letettem a javítóvizsgát, és a II. osztályba iratkoztam, most a Soroksári utczába, a volt honvédlaktanyába kerültünk, ekkor már az időközben eltűnt Sebestyén utcza 3. számú házban laktunk, bírva az egész II. emeletet, itt ismerkedtem meg gyermekkori barátommal, Papp Sándorral 1878-ban, s mely [barátság] még most is tart; az ember [Papp Sándor] külseje közönséges, de archeológiai és numizmatikai tudása rendkívüli, s amellett becsületes, de csökönyös, makacs jellem.
1878 elején nagy botrányt csinálhattam, mert ismét a kicsapás már megszokott Damokles kardja került csak csínyeket főző, szőke buksi fejem felé, anyám kénytelen volt kivenni az iskolából, rossz napok következtek, melyek között megemlítendőnek tartom, hogy megkezdtem a dohányzást, amennyire csak lehetett, űztem a harangozás s ministrálás nemes mesterségét, bravourosan kezelve azt, ismerve a belváros összes templomának harangjait, szokásait s czeremóniáit, auctoritássá nőve ki magam confratereim – a többi csibész – között.
A blogról, a naplóról és a projektről: Előszó. Mi ez a blog?
Az ezt követő események: Előtörténet II. (1878-1880)
Utolsó kommentek