A rakoncátlan 14 éves fiút csapatnövendéknek adják egy pesti katonai egységhez, de ott sem bírnak vele, bár sötét zárkárba is csukják; egy év elteltével kiveszik és Morvaországba küldik az apai rokonokhoz, de végül nagy kérelmére három hónap múlva visszatérhet. 1881. novemberében az anya öngyilkosságot követ el szerelmi bánatában és fia miatti kétségbeesésében, a hagyaték jelentős része eltűnik a gyám és az ismerősök kezei között. Ismét Morvaországban, mezőgazdasági munkák a rokonoknál; visszatérne, de pénz híján csak Bécsig jut. Egy év elteltével térhet csak vissza Pestre; albérlet, az első munkahelyek.
1880. január 23-án beléptem mint csapatnövendék (Truppen Eleve) az I. számú vártüzér zászlóaljba, ahol azonban szintén nem bírtam valami nagyon. Különösen a tanulás nem volt sehogy sem ínyemre, még a gyakorlatozás stb. még csak ment, csak a fegyelem nem ízlett, volt is elég büntetésem. A zászlóaljparancsnok Gabriel őrnagy, kapitányom Hühnel, főhadnagyom Fleischer voltak. Szakaszvezetőm Hellnich volt. Társaim Ludwig Gyula, később hadnagy, de adósságai miatt quieltálnia [nyugdíjba vonulnia] kellett, Bernhardt tűzmester lett, Grabits Lajos ma postatiszt, Wolf Henrik (budai sörház-tulajdonos fia) ma bankhivatalnok [utólagos bejegyzés: nem bank-, hanem székesfővárosi hivatalnok], br. Beuliwitz Alfréd, ez eltűnt szemeim elől, a hetedik nevére nem emlékszem [utólagos bejegyzés: Richter volt a neve, öngyilkossá lett]. Itt sem bírták zabolázni természetemet, büntetés büntetést ért, daczos, komor lettem s goromba, annyira mentem, hogy egy újoncznak, mert háborgott írás közben, a kezemben lévő tollal átütöttem a kezét, amiért karácsonykor 3 napi sötét egyest ültem le az Újépület hírhedt börtöneiben, miközben, mikor kurta vasra voltam verve, mezítelen lábam sarkáról a patkányok lerágták a bőrt.
Mint minden, úgy ennek is vége szakadt, szegény anyám kétségbeesésére nem tudott velem mit tenni, felküldött nagybátyámhoz, Brtnik Mártonhoz Morvaországba, soha sem feledem el azt a félelmet, mely a Kalap utcza egy alacsony boltíves szobájában lejátszódott, ahol anyám könyörögve kért, javulnék meg.
Hát fura kis utazás volt az, az ország nyelvét nem értettem, rokonaim is nagyot néztek, csak atyám nővére, Mari néném nézett reám jóságos kék szemeivel, s vett pártfogásába, elég hamar éltem magam bele az új helyzetbe, s megtanultam a nyelvet is, de szívem csak hazavágyódott, hiába csavarogtam magas szárú csizmában a hasig érő hóban, az illatos és gyönyörű, ünnepélyes csendű fenyőerdőket, mégsem volt ez az én hazám, hazakívánkoztam; anyám – ki időközben a VI. ker. Szív utcza 66. sz. a. kiskereskedést vett magának, s nála lakott Patkofszky, atyám régi barátja – júniusban (1881) nagy kérelmemre haza engedett jönnöm, hazajövet, beléptem mint tanoncz a Schlick-féle gépgyárba lakatosságot tanulni [ekkor felmerült az is, hogy a naplóíró a pénzügyőrséghez lépne be; lásd itt], de bizony ez sem ízlett, s két hónap múlva ott is hagytam, ez volt az utolsó szárnypróbálgatásom az ipar területén.
Anyám az utóbbi időben mind jobban meghasonlott önmagával, kedélye elborult, apathikus lett minden iránt, emlékszem, hogy Borbás egyszer meglátogatta Farkassal a Szív utczában, ami után még komorabb lett, ehhez hozzájárulhatott még az én daczos munkakerülő természetem, s sorsom feletti aggódás, s ennek folyományaként 1881. november hó 2-án, amíg mi Repkával – öreg cselédünkkel – a temetőben jártunk, gyufaoldatot ivott, megjegyzem, hogy egy ilyen oldatot én egy alkalommal a boltban meglelve, kiöntöttem.
Az öngyilkosság consternált [megijesztett, a megrökönyödésemet váltotta ki], s azt hiszem, ez volt az az esemény, amely férfivá fejlesztett, igen határozott modorban, bár megijedve s kétségbeesve rohantam Borbáshoz az öreg városházára – ahol akkor a székesfővárosi ügyészi hivatal volt – értesíteni őt a csapásról, időközben szegény anyámnak, daczára a rettentő kínoknak, melyeket szenvedhetett, volt elég lelki ereje, hogy maga intézkedett az iránt, hogy a budai Erzsébet-kórházba szállítsák, ahova én [és] Borbás este érve el, kierőszakoltuk, hogy este bennünket beeresszenek anyámhoz, aki egy függönyökkel körülvett ágyban feküdt, s ahol Borbással hosszasan beszéltek, miről, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy szegény görcsösen szorított magához, s nem akart elereszteni, azután már csak a Stáhly utczai halottasházban láttam viszont holtan, meghalt 4-én éjjel, s temettük szegényt 6-án délután 1881-ben a Stáhly utczai halottasházból. Én ezalatt a rettenetes napok alatt egy jólelkű czimborámnál voltam.
Vad érzések dúltak bennem, azon voltam a ravatalnál, hogy leszúrom Borbást, már a kést is nyitogattam a zsebemben, de lassan-lassan meghiggadtam, s végbe ment a temetés szertartása egy komor novemberi nap délutánján, s magamra maradtam egész, mindenkitől félve s rettegve, persze arra senki nem gondolt, hogy az én gyermeki kedélyem min ment keresztül évek sorozatán át, s mi volt az előidézője ennek a sötét komor tragédiának, amely egy jobb sorsra érdemes családot adott át az enyészetnek.
Borbásban volt annyi gavalléria, hogy noha őt s hozzátartozóit anyám kitartotta, s hogy őt pénzelte, ékszerekkel felruházta – egy aranyóra s -láncz részleteit több ízben vittem az akkori Anker udvar Király utczai traktátusában levő Kaul Constantin óráshoz – még engem, az egyedül maradott árvát sem restellte megrövidíteni, maradt ugyanis a hagyatékban anyámnak 3 arany órája és két nyakláncza, az egyiket elkérte? [sic] tőlem, mit értettem én, 16 éves gyermek ehhez, s oda is adtam neki, mit ismertem én ennek az értékét, én november 14-én elutaztam, ők azután Krisztánével rendezkedtek, tettek s vettek a hagyatékban [lásd itt!], melyről leltár sem volt felvéve, kivéve az ékszerekről, melyet anyám dictált még nekem, s amely jegyzékben egy 1864. évi 130 frtos sorsjegy is szerepelt, s melyet sohasem láttam, s amely szerencsésen el is sikkadt; ilyen Csáky szénája az árvák vagyona, méghozzá jogvégzett emberek kezén, nota bene olyanokén, akik a mi parazitáink voltak.
Nagybátyámnál tudtam, hogy csak akkor érek valamit, ha dolgozom, s neki is álltam tenni-venni abban, amiben ők gazdaságilag dolgoztak. Segítettem – s pedig nagy passióval erdőt irtani – mindenfélekép, segítettem a trágyát kihordani, tavasszal a sovány földek őszi vetéséből a köveket garabóba szedni, s oldalt önteni, amely jeles munkában lekopott az ujjamról a bőr, szegény Mari néném gyakran a kebelén melengette vigasztalva elgémberedett ujjaimat, de a honvágy nem engedett nyugodni, márcziusban azon ürüggyel, hogy assentáltatom [besoroztatom] magam, hazamentem Pestre, persze 17 éves sem voltam, okmányaim sem voltak, így hát ez nem sikerült, s vissza kellett mennem, s nem levén pénzem, Bécsből per pedes apostolorum [gyalog] tettem meg az utat, s haza [Hermantschba] is értem, ahol nagybátyám haragja miatt Mari néném jó egy hónapig rejtegetett élelmezve az istállóban, ahol olvasgatással töltöttem az időt. Kitavaszodván megbékéltünk egy erdőültetés alkalmával, néném t.i. úgy insernálta a dolgot, hogy az öreg s az ültetők után kivittem a tízórait, s serényen dolgoztam, ami a vén, 1848-ban Magyarországot nyűtt dragonyost kibékítette.
Ismét vígan döczögtem a népviselet kiegészítő részét képező fapapucsaimban, nyalva-falva a leányokat, csatangolva és dolgozva, de hát ez nem elégítette ki az én nagyvárosi ambitióimat, gondoltam egyet, s elmentem egy vasárnap gyalog Zlabingsba – jó 6 órai út oda, s 6 órai vissza –, s becseréltem anyámnak nálam maradt óráját, becserélve egy ezüst órába s lánczba, egy pár forintot kapva, visszabandukoltam haza, ott szépen becsomagoltam a holmimat, elküldtem Datschitzba, s postán Papp Sándor czímére Budapestre, én meg könnyű szívvel, egy vászonöltözetben, megsiratva nénéim által, nekivágtam a nagyvilágnak gyalog, s ez jó iskola volt, az idő szép szeptemberi, kellemes, s vígan húzódtam haza mint a költöző daru, Bécsben megpihentem egy napig, azután rohantam haza, elmentem útközben Nagymarosra, s felkerestem Prükler Mihályt, ki valaha inasunk volt, s sírt, mikor meglátott, igen szívélyesen fogadott, 2 napig voltam nála, azután mentem haza szeretett szülővárosomba, nagy rémületére Borbásnak s rokonságának, aki már azt hitte, hogy én a hegyek között szépen elparasztosodom, s ott is maradok, persze nem számolt az én energiámmal.
Holmim Papp Sándornál várt, elindultunk lakást keresni, s találtam is [1882. október 7-én] az akkori Soroksári (most gr. Ráday) utcza 15. sz. alatt Bendl Ferencznél, egy dunagőzhajózási alkalmazottnál, pénzem persze nem lévén, az árvaszéknél kezelt tőkémből lett fenntartásomra kiutalványozva, keresetem, tapasztalatom nem volt, így Bendl beszerzett napi 1 frt díjazás mellett napszámosnak a dunagőzhajózási társulathoz, ott egy zsidó felismerte használhatóságomat, napi 1 frt 50 krral szegődtetett, hogy a szilvászsákjaira betűket pingáljak, de miután vasárnap nem akartam dolgozni, csakhamar ott is hagytam.
Az ezt megelőző események: Előtörténet II. (1878-1880)
Az ezt követő események: Előtörténet IV. (1883-1886)
Utolsó kommentek