Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat negyedik része.
Reggel 8-kor ébredtünk, felüdülve (K), azután fel, reggelizés, beszélgetés. Anna elmondotta a keresztjét, férje hirtelen haragú s nem lehet neki eleget dolgozni, bántja őtet, hogy Annának önérzete van, s nem akar a közönséges környezetével elegyedni – amiben igaza is van; szóval kereszt mindenütt van, de jó ez Marinak, legalább párhuzamot vonhat az ő és a más asszonyok helyzete között. Jóska s Richard leugrottak Rudoletzbe, előbbi az orvoshoz, gyenge ez a fiú a tüdejére, s azt hiszem, ez a levegő erős neki. Nekiálltam a naplómat rendezni, ami derekas kis munka volt. Toilette, testgyakorlatok, tisztolkodás, azután elbeszélgettünk, Mari segített Annának főzni, s vígan karattyoltak együtt, bírván még Anna a magyar nyelvet oly mértékben, mint én a morvát, ha ez nem lenne, nem tudom, mit csinálna itt szegény [Mari]. Néztem egy takácsnak a munkáját, amint vetette kézzel-lábbal a hajóját, keserves egy kereszt lehet ez is. Ebédlés, jó ideig eldiskuráltunk ebéd után, azután az asszonyok elmosogattak, s 4 tájt elmentünk Modesre, gyönyörű szép, szálas erdőn vezetett át az út, eprésztük, nem állhattam meg, hogy bele ne sírjak a rejtelmes sötét fenyőerdőbe egy mélabús magyar nótát.
Mari vígan hanczúrozott, már régen láttam őt ilyen jókedvűnek. Modesbe érve beültünk a vendéglőbe, s ott tudakozódtam Stallecker Péter, régi katonaczimborám után, aki mellettem hált a kaszárnyában a 81. gyalogezrednél, s nyomra is találtam, lesétáltunk, megyek a jelzett házba, hát csakugyan ott van az atyafi, megyek feléje, mondva neki németül: „te vagy a Stallecker Péter?”, azt mondja szinte megijedve, bambán: „igen”, mondom: „ismersz-e engem, Stallecker Péter?”, azt mondja: „nem”, no, mondok, ha nem ismersz, megyek, reánézek, felragyognak a szemei, örömtől sugárzik az arcza, azt mondja, persze németül: „á, das is[t] ja der Lowedinszky” [’á, hisz ez a Lowedinszky’]; megöleltük és megcsókoltuk egymást, bizony Isten, jólesett, hogy emlékem még élt nála, beszélgetés, csak úgy ragyogott az arcza az örömtől, bemutattam Marit és Annát, s megígértem, hogy eljövök vasárnap, levén ez a legközelebbi templom, amelybe nemrég ütött bele a mennykő. A templom régi építkezésű, s itteni szokás szerint körülötte a körülfalazott temető; volt benne valami megható, amint a templomot s temetőt körülvevő hatalmas hársakat a leáldozó nap sugara szinte kívánatossá tette a pihenés gondolatát, oly költői s csendes volt ez az élettől körülhullámzott utolsó pihenőhely. Ballagtunk haza, s 8-ra otthon voltunk, elnéztem még Ferenczhez [a nagybácsihoz], s elbeszélgettünk, tejjel kínált, tojással kedveskedett Marinak, egyáltalán úgy veszem észre, hogy Annát nem igen szívlelik [az itteni rokonok], de hát ehhez semmi közöm nincs. Hazamentünk, meg megittam egy csomó aludttejet. ½ 10-kor nagy fáradtan fekvés s alvás. Az idő szép derült, reggel s este hűvös. Napközben 16 ° f volt.
Előzmény: 1910. július 27.
Folytatás: 1910. július 29.
Utolsó kommentek