Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat harmadik része.
Szerda. Átmentünk Hermantschba. Reggel 6-kor felébredtem, a fekete fenyves-erdő napfényben fürdött, kitágult láttukra szívem; toilette, testgyakorlatok, felöltözve, reggelizés, azután összeszedelődzködtünk, s elmentünk Ferenczért, s a gyermekekkel – Richard nevű bécsi fiút is elhozott Anna nyaralni – elmentünk Walterschlagon – a család ősi bölcsőjén – keresztül, megmutattam Marinak azt az öreg fadeszkákból rótt házat, amelyben őseim bölcseje ringott, megemeltem kalapomat a viskó előtt, amelyből kisarjadozott ez a sorsüldözött család, illetve amelyben hazája zivatarai elől menedéket talált. Nekivágtunk a hegyeknek, Mari nem győzőtt csodálkozni a sziklák tömege felett, meg a dús tenyészeten s a fenséges, sűrű sötét erdőkön, amelyek láttára az én szívem is kitágult; az öreggel [Lowetinszky Ferenccel] családi dolgokról beszélgettünk, elmondott egyet s mást, amiről nem tudtam. Az erdőben leheveredtünk s megebédeltünk ½ 12-kor, azután továbbmentünk, nemsokára megláttam a nekem ismerős tájat, a hermantschi hegyeket, melyeken annyit kóboroltam s izzadtam a nekem szokatlan munkában; feljutottunk a hegy tetejére, s megilletődve néztem gyermekkorom ideje egy részének színhelyére [lásd itt], tekintetem először is az ősi házra irányult, amely most másnak a tulajdona, azután a Dvorzsák-házat néztem, azután Anna mutogatta Antónia néném házát, amelyet annak idején két nagybátyámmal, Antal[lal] és Ferenczcel segítettem építeni, a hosszú köveket hordani. Anna előrement, én Mari[val] s Ferenczcel röviddel utána; Antónia néném férje Sterba József, az útépítészetnél van alkalmazva; bemegyek, az öreg ott és beszél Annával, hivatalos pofával kérdem az öreget: „itt lakik Sterba József?”, az öreg meg volt rökönyödve, leveszi a sapkáját, hebeg, azután már nem állhattam, mosolyogtam, s így lassan-lassan reám ismert, nagy örömmel; keresem nénémet, ép a kecskét fejte, mikor meghallotta hangomat. nagy örömmel ugrott ki, ő nyomban megismert, szegény feje; csókolódzások, Marit bemutattam, beszélgetés, leányuk Anastasia itthon van, van neki egy Ferencz nevű fia, kinek atyja a tavaszon halt el; fia [Antónia néniék fia] János, ki az őszön nősült, aratni van; 2-ik fia [Antónia néniéknek] Antal a szász határon lévő Langenau mellett most szabadult fel [a tanonckodásból] az üvegfestészetben. Anastázia keztyűket és harisnyákat köt gépen, vannak teheneik, földjeik, elég jól megy nekik; sörözés, rántottát csináltak, amelyből mi alig ettünk, mert vajjal volt készítve. Azután elmentünk megnézni az ősi cúriát, nagyon megváltozott, a kuglizó eltűnt, piszok s szemét honolt ott, hol mikor az öreg [a nagybácsi, Brtnik Márton] regnált, rend és tisztaság honolt, csak egy régi cseresznyefa maradt meg a kert sarkában, most már sokkal izmosabban; sírni tudtam volna, s elfordultam, hogy ne lássák meghatódottságomat; egyes idősebb emberek köszöntenek per „pan Johann”, csak egyik-másik vonásait ismerem meg, s nem tudok velük miről beszélni; megnéztem az új utakat, a czivilisatió itt a végig kezd menni, van szép iskolájuk, tüzifecskendőjük s ehhez házuk s tűzoltó-felszerelésük; bementem unokaöcsémhez, Brtnik Józsefhez – az levén itt a szokás, hogy a legfiatalabb fiú örökli a vagyont –, alig ismert meg, s bizony én is alig ismertem meg a sült parasztban az egykori nálamnál fiatalabb fiúcskát. Kezd a tönk szélére jutni, atyja [a nagybácsi, Brtnik Márton] egykor gazdag paraszt, a nagy istálló, melyben egykor 40-50 darab jószág állt, felére osztva, s csak 14-16 drb jószág kérődzött benn; a lassú pusztulás jelei lépten-nyomon, de a cúria még most is olyan, mint volt gyermekkoromban, fái nagyobbak, lombosabbak, de olyan, mint régen volt; lementünk vissza nénémhez, kávézás, valami nehéz, szomorú érzés vett rajtam erőt, éreztem, hogy az elszakadt szálak nem fognak összeforrni, s hogy én – bár véreim – idegen vagyok már itt. Könnyek tolultak szemembe, miről beszéljek velök, az ő szegényes világuk más, az én világom, hazám s nemzetem más, nincs meg már köztünk egyéb, mint a vérségi kapocs, egyebekben idegenek vagyunk egymásnak; s ezen impressiókkal sürgettem a menést, Anna meghívta őket vasárnapra, szegény néném, ameddig látott, nézett utánunk miközben könnyei hullottak, s nekivágtunk az erdőktől feketéllő hegyeknek, melyeket meg-megszakított a buja, üde zöld színű gyepes rétek sokasága. Az áldozó [leáldozó] félben levő nap sugarai bearanyozták a regényes tájat, de én szívemben sötét szomorúsággal hallgattam az immár megőszült, megtört, egykor daliás nagybátyám hétköznapi bajait tolmácsoló beszédét, mely csak akkor élénkült meg, amikor a család régi dicsőségéről szólhatott, s meghatva néztük az erdészlakot, amelyben nagyatyám meghalt, egy regényes helyen, szép nagy kerttel bíró házat, amelyben a család második ága nevelkedett. Mikor ők még itt voltak, egy irdatlan rengeteg közepében lehettek, ma csupa irtás és fiatal erdő veszi körül. Lassan ballagva jöttünk haza, leszállt az esthomály, megcsendült az Ave Máriára hívó harangszó, s én szegény – ki már annyi szomorúságot s keserűséget éltem át – ismét szegényebb voltam egy illusióval, t.i. azzal, hogy azt hittem, nem öregedhetünk, s hogy itt mi sem változik, pedig öregszünk, és a világ rendje változik, de ez a természet rendje és az emberi lét alapja. Otthon vetkőzés, elbeszélgettünk, elkísértem Annát a vendéglőbe, ahová postán küldött pénzért ment, bemutatta az elöljárót – egy nem valami bizalmat gerjesztő atyafit –, nem éreztem magam jól a kéngőzös – a gyufáktól –, pálinkaszagú szobában; mentünk haza, még elbeszélgettünk, azután 9 után fekvés, s nemsokára alvás. Itt még a cseresznye most van érőfélben, a bodza most virágzik, csak itt-ott kezdenek aratni, a zab még egészen zöld, az általam kedvelt halvány rózsa most nyílik, elbájolva szagával, színével; reggel harmat és köd volt, az idő változó nagyrészt derült, de hűvös, úgy mint minálunk májusban, hát szegény országnak szegény népe ez, anno dazumal, mikor én itt voltam 1881-1882-ben gyermekszemeimmel nem láttam meg azt, amit ma tapasztalt s érett férfiésszel rögtön felismerek s taksálok. A népe türelmes s jó, a vidéke szép, de már meghalni csak szép hazámban akarok, s ott fogom aludni álmaimat nagy Magyarországon én, a magyarországi Lowetinszky János, az utolsó Lowetinszky Magyarországon.
Előzmény: 1910. július 26.
Folytatás: 1910. július 28.
Utolsó kommentek