A magyar Švejk

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat tizenharmadik, utolsó része.

Szombat, hazautazunk. Reggel ½ 5-kor fel, toilette, testgyakorlazok, tisztolkodás, felöltözve, reggelizés, Mari tegnap becsomagolt, Wrkoć [Vrkoć] s Nándor [Lowetinszky Ferdinánd] felkapták a kosarat s elmentek vele előre a Weissgärberstrassére, mi meg felöltözve elbúcsúztunk Kerntől – nagybátyámtól –,  Kati nénémtől, Miczitől, kik még feküdtek. Kati néném elmondotta, hogy hogyan jött haza apám a katonaságtól, s hogy nagyapám nem ismerte meg, csak mostoha-nagyanyám gyanakodott reája, hogy ő az, s hogy tudott olaszul, németül, s hozott haza 5 drb nehéz aranyat – anno dazumal 25 frtos aranyak –, szépen felruházva, stb. Villanyoson a Gudrunstrassén felülve az O kocsival az Aspern hídhoz, ahol a két atyafi [Nándorék] már várt reánk, útközben a [Militär] Reitlehrer Institutnál egy honvédhuszár álldogált, a tetején pedig a magyar czímer is ékeskedett; a hajóállomás közelében a fővámház hatalmas épülete, megváltottuk a jegyeket, ezektől elbúcsúztunk, meghívtam őket a jövő évre, aztán beszálltunk a kishajóra, s az elvitt bennünket jó ¾ órán át a Wien-canalon az ősi nagy Dunára, ahol átszálltunk az ott horgonyzó „Hildegard” hajóra, elhelyezkedtünk a II. osztályú étteremben, s nemsokára búcsút mondottunk az általam nem szeretett Kaiserstadtnak; jött azután Fischamend, Hainburg, majd Dévény vára, megilletődve emeltem kalapot a patria határán, azután Pozsonyt köszöntöttem, a Habsburgok koronázó városát, a vár falai még daczolnak az idővel. Mari eltrécselt, magyarokkal akadván össze, egy zsidó – magát földbirtokosnak valló, de bérlőnek kinéző – família ragaszkodott hozzánk egy Margit [a naplóíró 1894-ben született, 1909-ben elhunyt lánya] korabeli leánykával, én lementem a fedélközbe, s szundítottam egyet; ½ 12-kor megebédeltünk a magunkkal hozott elemózsiából, borozás, beszélgetés, megilletődve üdvözöltem Vajk városát, Esztergomot, azután Visegrádot, ősi dicsőségünk fészkét, cicerónéskodtam, azután Vácz, a püspöki város előtt kötöttünk ki, egy jámbor német sorsán atyafi aggódtam, aki Linzből jött hajón, hogy itt szolgáló Mináját meglátogassa, magyaráztam az atyafinak a Lukács-fürdőt, de szerencsére a leány várta a Batthyányi téren a hajóállomásnál, nagy örömmel köszönte meg a kalauzolást. ½ 9-re értünk a Petőfi téri állomásra, egy nagyot sóhajtottam, mikor szülővárosom földjét éreztem a talpam alatt, s megkönnyebbültem, hiába lehet mindenütt szép és mindenütt jó, de a legjobb s legszebb otthon, ez a resumeja az egész csavargásnak, szép volt, de örültem, hogy ismét itthon voltam.

A finánczok [a pénzügyőrök] nem okoskodtak, elballagtunk az eskü téri villanyoshoz, bevettük magunkat a pótkocsiba, és ballagtunk haza; még egy bécsi házaspárnak mutattuk meg a Predealt, hogy ott megszállhatnak, s ¼ 10-kor végre otthon voltunk. Ferencz is itt volt a házbért kifizetni, így ez rendben van. Otthon szellőztetés, vetkőzés, elszámoltunk, azután ¾ 10-kor fekvés (K), s utána alvás. Az idő egész nap komor, borult, hideg, szeles s esős volt, azt hiszem, hogy az abnormális idő a Halley-üstökös elvonulásának utókövetkezménye.

Előzmény: 1910. augusztus 5.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat tizenkettedik része.

Reggel 8-kor ébredtünk felüdülve, heverés (K), azután felkeltünk, behozták a reggelit, reggelizés, beszélgetés, azután naplórendezés, Mari rendet csinált, toilette, testgyakorlatok, tisztolkodás; felöltözve, villanyoson bementünk a városba, és pedig előbb megnéztük a Mária Tehrezia szobrot, amelyről szerencsésen elsikkasztottak minden magyar motívumot, hát Zombucsek papa [az emlékmű szobrásza, Caspar von Zumbusch] nem hiába osztrák atyafi;

azután bementünk a szépművészeti múzeumba, gyönyörű csarnoka van, csakhogy túl díszes s fényes, a mienk egyszerű, de impozánsabb; a képtárban tömege a különböző mestereknek, legtöbbnyire német és holland mesterek; Breughel művei különösek s bizarok, de lekötik a figyelmet aprólékosságukkal;

a történelmi vásznak közül V. Ferdinánd hülye czifferblattja magyar lovassági tábornoki díszben, a magyar korona mellette; remek kép Miksa császár lányának [vajában unokájának] – Máriának – az utolsó magyar királyunknak II. Lajossali eljegyzése, amelyen lehetetlen volt elsikkasztani magyarjainkat; megkapó kép volt Matejkó János vászna, „a varsói országgyűlés”, amelyen az első felosztást elhatározták, főalakja a Szaniszló-rend kék szalagjaival Poniatovszky, s mellette a marsall, míg a földön egy tiltakozó schlachtir kitárja mellét, várva kimondott „nye pozvolim”-jának következményeit.

Remekek a II. emeleten a csataképek, hanem a magyar motívumokat mindenütt elsikkasztották, csak a csataképeken nem lehetett; érdekes volt egy csomó arczkép-gyűjtemény sajátkezű aláírásokkal, köztük Széchenyi István gr., Festetich Lászó gr., Metternich herczeg, Narischkin Leo gr., stb., amelyekre egy magyarul tudó szolga figyelmeztetett, akit honoráltam; felharsant a Burgmusik zenéje, Mari gyönyörködve hallgatta a zenét, és nézte a nyüzsgő nagyvárosi életet; megnézve a dolgot, innen elmentünk a városházára, s a Rathauskellerben megebédeltünk, elég jó ételt adtak, meglehetős quantumot [mennyiséget], elegáns, zajtalan servírozás s otthonos fülkék ónémet stylusú faburkolattal s bútorfelszereléssel; a bor savanykás, de jó erős volt, de meglehetős drága: egy fröccs 16 kr., a disznókaraj 1 K 30 fillér, egy császárzsemlye 6 fillér s egy adag uborkasaláta 60 fillér.

Innen villanyoson haza, néztem az épülő új Burgot, amely hatalmas, oszlopcsarnokos, remek kivitelű, gyönyörű művészeti munka, most csak egyik szárnya kész, s azt hiszem, beletelik még vagy 50 év, míg a másik is elkészül, s míg egészen készen lesz, ami természetes is ilyen monumentalis építkezésnél. Otthon nekiálltam s rendeztem a naplómat, Franczka néném jött fel a kis Ferdinánddal, elbeszélgettünk mindenféléről, hozott szegény nekem nagybátyámtól maradt örökségképpen 3 alsónadrágot, Marinak két szép bögrét; elkísértük az öregasszonyt, vettem a fiúcskáknak czukrot, megköszöntem az ajándékot, azután elkísérve őt egy darabra, könnyek között búcsúztunk el, Anna nénémnek két szentképet küldött, szegény asszony sokat kínlódott életében; mi azután Marival bevásároltunk Retkeséknek és Daloséknak, bögrét, tálat, persze bécsi látképeseket, vettem sportcigarettát is a kuvaszoknak; Kern papát elláttam regalitással [ajándékkal], egy német versecskét költöttem Micinek a mi szegény szolgánktól [a naplóíró 1909-ben fiatalon elhunyt lányától] maradt emlékkönyvbe, melyet nekiadtunk. Rendeztem a számadásomat, Mari elment Micivel holnapra elemózsiát vásárolni. Azután elbeszélgettünk, nevettem a kis Lowetinszky János – Ferdinánd fia – csínyeit, s hallgattam ezüstös hangját. Wrkoć [Vrkoć] hazajött, s vacsorát hozatott a vendéglőből, vacsoráltunk és söröztünk. Ferdinánd is hazajött, elugrott Franczka nénémhez, s elhozott egy 1893-ban a königsecki plebania által kiállított családi értesítőt, mely szerint nagyapám Lowetinszkӱ János (írva így: Lowětinszký János) 1798. május 2-án született, a felesége (első) Vybiral Mária volt, az első házasságból elsőnek származott Mária, szül. 1827.; a 2-ik atyám – János –, szül. 1830. május; [harmadik] Anna, szül. 1840.; [negyedik] Antal; [nagyapám] második neje Dorottya, vezetéknév nincs; első gyermek Kati, 2-ik Francziska, 3-ik Ferencz, szül. 1853. és [negyedik] Antónia, szül. 1858-ban. Van még egy okmánya, mely szerint dédapám Lowetinszkӱ Jakab volt; ha még egyszer felkerülök, veszem azt az időt, s Königseckben kutatni fogok. ¼ 11 után fekvés, nemsokára alvás. Az idő kellemetlen, borult, hideg szél fújdogált, 11-től 2-ig esett az eső.

Előzmény: 1910. augusztus 4.
Folytatás: 1910. augusztus 6.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat tizenegyedik része.

Reggel ½ 7-kor felébredtem, de tovább aludtunk 8-ig, azután nagy nehezen fel, rendbe szedtem a ruhámat, reggelizés, Mari kitakarított, azután Mari rendbe szedte magát és ruháját, én meg a naplómon dolgoztam, de nem bírtam befejezni; toilette, testgyakorlatok, tisztolkodás, felöltözve ½ 11-kor elmentünk, s az N.b. 63 kocsikkal – ez az itteni villanyos kocsijelzés – kimentünk Schönbrunnba;

hát bizony a Margaret[en] városrész meg Mödling úgyszólván siralmas benyomást tesz, a császári park azonban valami remek, gyönyörű fák, XVII. századbeli baroque stylusban épített 3 emeletes kastély, impozáns méretű, hasonlít a mi volt budai várlakunkhoz, óriási előudvarral, az egyes pontokon Burggendarmokkal [palotaőrökkel], remek volt a Gloriette előtti térség 4 emeletnyi magasságú nyesett fafalaival, amelyekben lugasok vágva, s ezekben fehér márványszobrok a görög mythológiából, gyönyörű virágágyak, színpompás kép, mondhatni; Mari, míg az eső elállt, meghúzta magát az erkély alatt, ¼ 1 után elindultunk megnézni a császári állatkertet, amely valóban remek; oroszlány, királytigris, elephánt, zebu, lama, antilopok, majmok, egy sereg szárnyas állat, mind annyira szép ketrecben, jól tartva, tisztán; megnéztük a remek pálmaházat, hát el kell ismernem, hogy remek valami, és méltó egy ország uralkodójához, s szép tőle, hogy a népnek circensem gyanánt engedi át a nyújtott panem mellett, csak az fájt benne, hogy a fenntartásához a mi pénzünkkel is hozzájárultunk, anélkül, hogy a magyar király csak mutatná szándékát annak, hogy hű? magyarjainak létesíteni szándékozna valami hasonló intézményt; hát ehhez képest a mi állatkertünk valóságos szatócsbolt, szinte sajnálatos, éhesek voltak a párák benne; remek szép fasorok, gyönyörű rétek, a park egy része reserválva van s kerítéssel ellátva, amelyek vasajtaján még Maria Theresia M. T. monogramja ragyog egy idomtalan császári korona alatt. Jó 2½ óráig tartott, míg megnéztük a valóban fejedelmi állatkertet, hatalmas érzés lehet a tudata annak, hogy ez az intézmény neki köszönheti fenntartását, amely szerényen taksálva 1000000 koronába kerülhetett.

Kifáradva, úgy physicailag mint erkölcsileg, kibandukoltunk, egy-egy fenyőágat törve le emlékül; a Dreher-parkba, ahol ettünk egy pár bécsi virslit, megíva két-két pohár sört, innen azután villanyoson hazamentünk;

néném [Kati néném] theát főzött, én nekiálltam czigarettát csinálni, miben Mari is segített, azután Mari Micivel diskurált, aki a kézimunkájából adott neki két darabot, azután rendeztem naplómat, amivel végezve, tisztolkodás, s elmentünk Marival Franczka nénémhez azt is meglátogatni; vittünk a kis Lowetinszky Ferdinándnak egy csomó czukrot, aminek nagyon megörült. Néném theát főzött, ami jólesett, bevágtam hozzá 3 fánkot, és elbeszélgettünk egyről-másról, azután néném elkísért bennünket egy darabra, ez is Pepire panaszkodik. 9-re hazaérve, beszélgetés, sörözés, ¼ 11-kor lefeküdtünk, mert már fáradtak voltunk, ez [Mari] még brablált [?] egy ideig, azután alvás. Az idő kellemetlen, délután 4-ig borult, czudar hideg szeles, az eső is esett délben vagy 2 órán át, úgy 17 f volt.

Előzmény: 1910. augusztus 3.
Folytatás: 1910. augusztus 5.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat tizedik része.

Reggel 7-kor ébredtünk, heverés (K), azután még szundítottunk egyet 9 óráig, azután fel, Kati néném behozta [a] reggelit, Vrkoć úgy elment, hogy nem is tudtuk, mikor. Reggelizés, kikészítettük a ruhánkat, tisztát csak ma váltottunk, azután nekiálltam s naplómat rendeztem; utána toilette, testgyakorlatok, felöltözve, leugrottam borotválkozni, s elmentem Richard atyjához, aki kereskedő a Colombus utczában s magyar ember, tolmácsolni neki fia üdvözletét és abbeli kérelmét, hogy hozassa őt haza. Általános a panasz mindenütt a Pepi fiúra, komisz természete is van neki, amit az elrontott nevelés elősegített. Feljövet, megebédeltünk, Kati néném főzött, azután Mari felöltözött, s beballagtunk a Favoritstrassen át a városba megnézni a nevezetesebb épületeket; először a hatalmas méretű Károly templomot,

azután az operát, melynek nemes egyszerű stylusa szinte kirí a paloták tömegéből;

beballagtunk lassan Bécs legfőbb ékességéhez, a Szent István templomhoz, az építészet eme remekéhez, mely olyan mint egy megkövesedett virágerdő, bementünk, s hosszasan imádkoztunk;

mistikus homálya nem engedi bámulhatni harmonikus összhangját a belső építkezésnek, mégis gyönyörűek csúcsíves oszlopai, rajta a szentek fülkéi, remek szép az a[...]ssa a gazdagon aranyozott oratóriumnak, a magyar oltár triptichonja szép lehet, de nem lehetett közel menni hozzá; remek színezésűek ablakai, s ehhez hozzájárul az ősiség patinája; kimenet körüljártam a templomot, lekötötte figyelmemet a Kapisztrán Jánost dicsőítő dombormű, az előtte álló, kőből faragott szószék, a templom külső falaiban egy csomó lovagsisakos czímerű polgár sírköve van befalazva, s remek a kálvária domborművei, melyen az alakok spanyol ruhában ábrázolvák, egyfelől nők, másfelől férfiak. Bámultam ezt a massivitást, ezt a szédületese, de mégis graciózus nagyságot, nem tudtam tőle megválni; innen elballagtunk keresztül-kasul a belváros zegzugos utczáin a Mölkersteigen át, elmentünk a József térre, ahol II. József terpeszkedik – éppen abban, amit soha sem szeretett – imperatori tógában, lovon;

elmentem az Augustinusokhoz, kerestem Borbás Sándort [Borbás Gazsi fiát], de nem volt itthon, hanem üdülni ment. Innen a Burghoz, a habsburgi kányák eme ősi fészkéhez vezettem Marit, megnéztük Eugén herczeg s Károly főherczeg lovas szobrát,

azután a belső udvarban a cretin I. Ferencz szobrát, azután a történelmi nevezetességű tulajdonképpeni régi várat, az egésznek magvát, a svájci udvarral néztem meg, ahol a Burggendarmerie [palotaőrség] állott nagy medvebőrös süvegekkel postot [őrt], míg künn álmatag bosnyák bakák lézengtek a hőségben, valószínűleg szirtes hazájukról álmodozva. Felmentem az udavrnagyi irodába, ahol jegyeket váltottam a termek megtekintésére, visszaverődtünk, ott vagy 12-en s egy öreg lakáj cicerónoskodása mellett megnéztük a termeket, a Rittersaalt,a ceremónia-termet, a diplomaták fogadótermét, az uralkodók fogadótermét, Mária Tehrezia hálószobáját, a király háló-, étkező-, dolgozószobáját, az uralkodók toilett- és hálótermét, a tanácskozótermet, ahol nagy keserűséggel néztem szét, reá gondolva, hogy mennyi reánk nézve sérelmes intézkedés hozathatott itt. Remek gobelinek, nagyrészt a hazánkban vívott csatákat örökítve meg, többek között a mohácsi, eszéki, hamzsabégi, szentendrei, újvidéki, pozsonyi csaták, azután egy történelmi … Erdély átadása ?! Rabutinnak, illetve behódolása, egy főherczegnő renunciatiójának menete, XVI. Lajos és Mária Antoinette életnagyságú képei, hasonlóképpen Ferencz Jóskáé és Erzsébet királynéé, egyik szobában családtagok remek miniatur arczképei, kerestem a szegény reichstadti herczeg képét, de nem találtam meg. Az egyik szobában 210 éves óra, amelyet ha felhúznak, 3 évig jár méltóságos ketyegéssel, egyik szobában egy remek képgyűjtemény, a képek azonban nem festve [vannak], hanem mozaikból összerakva. Mindenütt remek pompa, és pedig fejlett ízlésről tanúskodva, ami természetes, műkincsek, fejedelmek ajándékai, I. Victor Emanuel egy remek ébenfa szekrénye mozaik berakással, a kandallók dúsan aranyozott fehér porczellán áthuzattal, a szobák nem túl magosak, remek parquettásak, fehér alapon aranyozottak. Remek összhang, semmi rikító, igazi fejedelmi lakás, de elrontotta a hatást, midőn reá emlékeztem, hogy mennyi könny[be] és vérbe került mindez számos nemzetnek, s mindez csak azért, hogy egy család tagjainak megadja a fényes keretet, melyet talán degenerált voltánál nem is értékel úgy, amint azt kellene; a majom természete, melyet el nem tagadhatunk, ösztökélt, hogy egy perczre leüljek a carmazsin piros selyemmel bevont székek egyikére. Nem feledhetem el hős Sobieski János hőstettét ábrázoló gobelint sem, melyen világos kék ruhában van ábrázolva amint megmenti a szorongatott Bécset, s vagy 6 darab aranyfonállal átszőtt gobelint, melyek színpompás képet mutattak. Impressióim elmenetelkor csak a fenti volt, szép dolog, de az érte népek által fizetett árt meg nem éri. Innen azután a Ringen ballagva megnéztük a parlamentet, mely a miénkkel össze sem hasonlítható,

a városházát, mely hasonlít a mi parlamentünkhöz, de sokkal kisebb, remek áttört tornya a legszebb ékessége;

gyönyörű ódon s megkapó a minoriták ősi temploma, mely sok vihart látott; a belsőleg pazar Péter templom, az Augustinusok karcsú tornya, a kapuczinusok komor hallgatag épülete, és feldobogott a szívem, amikor a József tér 6. számú házán megláttam a mi felséges urunk és fejedelmünk, felsővadászi Rákóczi Ferencz czímerét. Ki voltunk fáradva, beültünk egy kávéra, olvasgatás. Kis pihenő után elballagtunk a hatalmas méretű egyetemet megbámulva a fogadalmi templomhoz, amely – éppúgy, mint nálunk a panamák által homokkőből építve – most bomladozik, s ezért csak a sekrestyén át lehet menni be, be is mentünk s imádkoztunk egyet a Votiv templom nemes ízlésű és kivitelezésű csarnokában, mely hasonlít a mi Ferenczvárosi templomunk belsejéhez; borravalót adva, kívülről bámultuk meg ezt a szintén remek épületet, mely, mi tagadás lenne, felülmúlja architectonikus tekintetben a mi Mátyás templomunkat, melyet azonban én mégis mindennél jobban szeretek, bár sajnálom, hogy Bogisich plebanos bolond ötlete folytán a templomot belül kifestették, kár, hogy az öregség patináját ezzel eltörölték. Azután villanyosra ülve hazamentünk. Hát, nincs az atyafiaknak mit kiabálni reánk „barbár” magyarokra, hygiénikus szempontból bizony a mi szép Budapestünk jóval előbbre van; az utczák piszkosak, a lóganaj és egyéb szemét vígan várja a perzselő napon, míg éjjel eltakarítják; porfelhők, a locsolás még középkori systema szerint, egy nagy zöld lajtból történik, melyből egy ember irgalmatlan testi erölkodéssel, himbálódzva öntöz; a közlekedési eszközök piszkosak, szinte ragadnak, de igaz, hogy olcsók;

a nép vagy idő előtt görnyedt, ványadt, kiéhezett, vagy idő előtt érett, érzéki mozdulatú, s – nem találok magyar szót – frech und snipisch [pimasz], egy cseppet sem symathikus, meglátszik rajta, hogy évszázadok óta a leigázott népektől összeverődött, s caesarok által dédelgetett, fenntartott és nevelt szolgahad. Az árnyékszékek nincsenek vízleöblítésre berendezve, a szemetet iromba négyszögletes, nyitott fakocsikon szállítják a legnagyobb hőségben, piszkos, maszatos, félmeztelen gyermeksereg, mely kiabálva, vijjogva lepi el a fáradt, apathikus kinézésű emberekkel az elég nagy számú parkokat; az azonban tény, hogy utczái a belvárost kivéve szép szélesek, de a lakások szűkek, czélszerűtlenül berendezettek – persze mindez a misera plebsnél [a pórnépnél]; kirakatai nem valami fényesek, de a népe udvarias, előzékeny. Egyet azonban mégis irigyelek tőlük, és pedig a vizüket, amely fenséges. Az élelmezésre azonban szegényesebb, mint a mi népünké, bár a kereseti viszonyok jobbak. Lakásmizeria itt is van, de nem oly mérvű, mint a mienk, pl. egy egyszobás, két ablakos szoba (utcza) –konyháért fizetnek havonként 26 koronát; vízvezeték sehol nincs a lakásokban, hanem minden emeleten egy. Hazatértünk nagy fáradtan, otthon kényelembe helyeztük magunkat, beszélgetés, Wrkoć is hazajött, beszélgetés, sörözés, vacsorálás, Ferdinánd is hazajött s szorgalmasan segített inni, de nem láttam, hogy a füle botját mozgatta volna, hogy ő is hozat sört, amit Mari Micivel hoztak; Wrkoć megsértődött, mert kétszer én fizettem. Elbeszélgettünk, eltréfáltunk ½ 11-ig, azután lefeküdtünk; beszélt volna még ez [Vrkoć] tovább, úgy látom, hogy szereti Annát, említette, hogy a múlt évben anonym levelet kapott Theresienhofból [Theresiensteinből], hogy Anna nem igen tartja be a hitvesi hűséget, hm, hát ebben a tekintetben nem tenném érte tűzbe a kezemet. Az idő szép derült s meleg, d.u. 23 f volt.

Előzmény: 1910. augusztus 2.
Folytatás: 1910. augusztus 4.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat kilencedik része.

Kedd, visszautazunk Bécsbe. Reggel ¾ 6-kor fel, naplórendezés, előkészítettem a csomagolandó holmimat, reggelizés, kifizettük a háziasszonynak tartozásunkat, toilette, tisztolkodás, testgyakorlatok, Mari is toilettet csinált, berakta a holmimat az utazókosárba, Pepi átugrott a kocsiért Ober-Radischba, amelynek megérkeztével búcsúzkodás az atyafiságtól, s elindultunk vissza Bécsbe. Anna kocsin jött Rudoletzig velünk, Ferencz és családja arattak, könnyek tolultak szemeinkbe amint megadtuk a búcsúcsókot, az öreg szinte reszketett a meghatottságtól, a legutolsó az alvó kis Zsófika volt, integettünk még, amíg a hegy kanyarulata el nem nyelt bennünket; Annától is érzékeny búcsút vettünk, s nehogy valaha rekriminatiók legyenek, ide írom az élelmezést: adtunk neki élelmezésre 10 koronát, azonkívül Mari a tészták sütögetésére kiadott 4 koronát, Antónia meg Ferencz küldtek 1-1 kiló vajat, az utóbbi vagy 40 tojást, mindezt Anna felhasználta, illetve ott hagytuk nála; ennek aquivalenseként odaérkezésünkkor kávéval, kaláccsal s vajas kenyérrel kínált, minden nap reggel kávé kaláccsal, szerdán hideg disznóhúst ettünk, csütörtökön marhahúslevest s disznóhúslevest burgonyával, pénteken savanyúleves s tejberizsa, szombaton gombaleves, burgony, íróval, vasárnap paprikás csirke s tészta, vörösbor, hétfőn volt leves s túrós rétes, esténként vajas kenyeret vagy aludttejet ettünk; azért jegyzem ide ilyen körülményesen, mert úgy látom, hogy Anna igen kirafinálódott a bécsiek között. Azután döczögött a kocsi a fenyvesek között, amelyektől szomorúan búcsúztam el. Zlabingsban az Arany Oroszlánban megebédeltünk jóízűen, azután szétnéztünk a városban, amelynek ódon piacztere, arcádos régi házai megkapó benyomást tettek, egy ódon, Szt. Lőrinczről elnevezett templom, amelynek falában 1548 és 1635 évszámokat találtam bevésve, szép tiszta góth stylus; bementünk a templomba is, amely nedves s nyirkos, bár világos volt. Imádkoztunk egyet. Azután kihajtottunk a vasútra, kifizettem a kocsit; Mari reggel háziasszonyunknak megfizetett a szállásért is. ¾ 2-kor elindultunk, s döczögtünk, Waidhofen an der Thayában az erdésznövendékek énekelve búcsúztak a kivált növendékektől, felhangzott a „Gaudeamus igitur”, melyet segítettem dúdolni. Schwarzenauban 1 órát vártunk, míg felkapaszkodhattunk a bécsi vonatra, mely oly hosszú volt, mint nálunk a tehervonat, csudálkoztam, amikor láttam, s amellett ment elég gyorsan; váltakozva tűntek fel előbb a szegényebb, s azután – mind jobban, hogy közeledtünk Bécshez – a gazdagabb falvak; templom – és pedig monumentalis – mindenütt, számtalan kereszt és szent úton-útfélen jelzi a bigottériát; olvasgattam, Sigismundsherbergen kiugrottam szétnézni, nem-e látom unokaöcsémet, Ferenczet, aki itt a közelben arat, de nem volt künn, azután robogott velünk tovább, 9-kor Bécsbe értünk, a fináncz [a pénzügyőr] nem nézte meg a podgyászunkat, nota bene, hogy nem hoztunk el egyebet mint 6 tojást s 7 darab süteményt az útra.

Felültünk az omnibusra, s hajtattunk, illetve baktattunk vele a Bürgegrplatzig [a mai Reumannplatzig], ahol Vrkoć és Kern vártak. El, haza [Kati néniékhez], otthon kényelembe helyeztük magunkat, elbeszélgettünk, vacsoráltunk, s 11 után nagy fáradtan lefeküdtünk, engem is megviselt ez a szakadatlan, 13 órai út. Az idő gyönyörű szép meleg volt.

Előzmény: 1910. augusztus 1.
Folytatás: 1910. augusztus 3.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat nyolcadik része.

Reggel 7-kor felkeltünk, reggelizés, megírtam a még restantiában levő levelezőlapokat, a múlt hónapban ugyancsak nekifeküdtem a levélírásnak. Naplórendezés, havi zárszámadásomat is elkészítettem, cigarettát csináltam, toilette, testgyakorlatok;

[a következő oldalakat morze-jelekkel írta a távírász-múlttal is rendelkező naplóíró; az átírás a képek alatt olvasható, dőlt betűkkel]

[nem] tetszik nekem Anna, aki, úgy nézem, nagy politikus, Mari adott neki az élelmezésre 10 koronát, s most már másodszor küldi a fiút [Józsefet] állítólag Modesbe húsért, s mindkétszer visszajön a fiú hús nélkül; gondolom, be van a fiú tanítva; nota bene, hogy emellett Mari mandulára és czukorra külön ad pénzt is, szóval raffinált róka az én kedves cousinom. Azonkívül, úgy veszem észre, hogy a rokonság nem szereti valami nagyon, mert, gondolom, éles nyelve és hányiveti modora van, és az a bizonyos bécsi nyegleség, amiért mindig utáltam a bécsieket, valamint utálom őt; a népek cselekedetiben s szava[i]ban lépten-nyomon megnyilvánuló érzékiségéért, gondolom, nem szeretik, mert pletykál. A fiúk meg egyenesen komiszak, [a] kisebbik [Adolf] megjárja, de a nagyobbik [József] goromba, érzéketlen fráter. Azután az az örökös sopánkodás s panaszkodás férjére, megelégedetlenség a helyzetével, hát ez bosszantó, szóval a dáma igen fellengős, s, amint a német mondja, „überspannt” [hóbortos]; no de hát ennek is vége lészen mint mindennek vége van ezen a rongyos sártekén, majd meglátjuk, ha megúsztuk, elszánjuk-e magunkat még egyszer ekkora útra. Mari sütött és főzött és veszekedett Pepivel [Józseffel], mert az folyton Richardot macerálta. 12-kor ebédlés, azután leheveredtem a lóczán, olvasgattam, s szundítottam egyet. 3-kor felöltöztünk, elmentünk megnézni Ferencznek földeit, amelyek egy szép erdő mellett húzódnak el; mi átmentünk Annával Ober-Radischba a kocsit holnapra megrendelni, gyönyörködtem a regényes tájban, messziről idelátszódott a datschitzi atyafiságos báró Dahlbergek fehér kastélya, amely most üresen s kihaltan áll, a haragos, fekete fenyvesek közül kiviláglott a montser[r]ati templom fehér tornya s a különböző apró falvak erdők közé beékelve. Elbeszélgettünk Annával mindenféléről, a kocsit megrendelve, nyomban visszafordultunk; Annát a népek mindenütt ismerik, olyan ügyvéd-, orvos-, bábaasszonyforma őkelme, meglehetős inteligentiával bír. 6-ra hazaértünk, Mari azalatt Ferenczéknél – akik arattak – gombát szedett nagy örömmel, azt azután megtisztította, s elkészítette tojással, ami nagyszerűen ízlett. Vacsorálás, harmonikázás, azután átmentünk Ferenczhez, s ott elbeszélgettünk. 10-kor elmentünk haza, fekvés, s nemsokára alvás. Az idő délelőtt esős, csak úgy szakadt d.u. 1 óráig, azután kiderült, bár hatalmas felhők kóvályogtak az égbolton. Remek volt a nap [le]áldozása, amint a fenyves egyök oldalára reáborult az éj sötétje, míg a másik a nap arany sugaraiban fürdött, gyönyörű contrastus volt. Délben 17 ◦ f volt.

Előzmény: 1910. július 31.
Folytatás: 1910. augusztus 2.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat hetedik része.

Vasárnap; a família összejön. Reggel 2-kor, mint egy lunatikus [holdkóros] felébredtem, s húzott ki valami, meglátva, hogy holdvilág van, kimentem, s bámultam a sűrű ködben levő holdvilágította fenyvest, amely így mysticus színezetben tűnt fel, a hold ragyogott le reája mfogyva, így is szép volt ez a tájék, ilyennek képzelem a magas Taunust. Továbbaludtam, ½ 7 után fel, reggelizés, borotválkozás, a Richard (Kohn) fiú leugrott Walterschlagba s visszajövet Rudoletzbe, toilette, testgyakorlatok, lábmosás, azután felöltözve, elmentünk Mari[val] s Annával Modesbe, azon hiedelemben, hogy az istentisztelet 9-kor kezdődik, de a papnak máshol is kellett prédikálni, így elment, s korábban tartotta meg, mindazonáltal bementünk az üres templomba, ahol imádkoztam a mindenhatóhoz; kijövet  Stallecker már várt reánk, bementünk a korcsmába, sörözés, reministentiázás [a múlt felidézése], a fiú elég jól áll, 26 hold földje van, de van 5 gyermeke s él a 79 éves atyja is, látható volt rajta, hogy örül annak, hogy még láthatott, el is beszélgettünk; 10-kor megcsókolva egymást elbúcsúztunk, s ballagtunk haza, a fiúk [József, Adolf és Richárd] cseresznyét szedtek; levetkőztem, s átöltözve, Marival  Ferenczhez, [Mari] odaadta a kis Lowetinszky Zsófiá[nak] (Ferencz fiának, Ferencznek legkisebb leánya) a mi szegény madarunk horgolta kabátocskát, ami jó lesz ennek a legkisebb sarjnak. Eltrécseltünk, látható volt, hogy húznak [vonzódnak] hozzánk, innen el haza, naplórendezés, azután míg az ebédet elkészítették [Mari és Anna], kihevertem a közeli erdőbe olvasgatni. ½ 2-kor ebédlés, Mari paprikás csirkét készített vajjal, de azért tűrhető volt, azonkívül sütöttek egy csomó tésztát, tegnap túró-, ma piskótatésztát, kugltapfot meg bachtlit; elbeszélgettünk, azután kiheveredtem ejtőzni az árnyékra. ½ 4-kor megjött Antónia néném és Sterba nagybátyám, szívélyes üdvözlések, vajat hoztak nekem, átugrottam Ferenczért, aki családjával együtt jött át; ma nagyrészt mégiscsak én hoztam össze a famíliát: itt volt Ferencz, a felesége, menye – Carolina –, az előbbi – Petronia – három unokája, Ferencz, Emil és a legkisebb, Zsófia; Streba József, néném, Antónia; Anna, fiai, József, Adolf s mi ketten. Sört hozattam, s itattam őket, reministentiáztunk, lassan-lassan megeredt a nyelve a hallgatag népnek, Antónia néném elmondotta Mari néném utolsó napjait, hogy mennyit kellett vele szenvednie, hogy az utolsó időben ivott és tékozolt, de halála előtt nem ivott már semmit, s ez a hirtelen elvonása a megszokott alcohol-élvezetnek okozta azután gyors halálát; Márton bátyám is utolsó óráiban meg lett rohanva adósaitól, hogy engedje el a tartozást, egynehánynak el is engedte, de azután – bár eszméletnél volt – elállt a szava, s nem engedhette el nagy részének – szerencsére – a tartozást. Mármint Mari néném szerencséjére. Szóval lopták s csalták az öregasszonyt, a magával tehetetlent, jobbról-balról; a dolog úgy nézett ki, mintha előttem mentegetni akarták volna magukat, hogy én kevesebbet kaptam [örököltem], de hát pótolta a sors. Ösztökélésre Ferencz – kinek jó hangja volt – belekezdett rém hosszú s siralmas múlt századbeli nótáik éneklésébe, amibe az asszonyok is belevisítottak, valóságos cacophonia [cacemphaton] volt. Anna s Mari kiszolgáltak, theát főztek, de én nem ittam, ezek azután a theára ismét sört ittak, meglehetős jó hangulatban voltunk, a nők még tánczra is perdültek, ami igen comikus egy látvány volt. 8-kor Antónia néném s bátyám elindultak haza Hermantschba, az öreg kissé dülöngélt, elkísértük őket egy darabra, azután nagy csókolódzások közt meg könnyhullajtások közt búcsúztunk el; ki tudja, látom-e őket valaha, ha csak bolondjában eszembe nem jut a világ zaja elől visszavonulni valamelyik skvakára, de hát ez sem élet. Visszatérve, rendet csináltunk, azután még hűseltünk a ház előtt egy padon elbeszélgetve Ferenczcel, aki bosniai élményeiről beszélt, ahol az occupatió [lásd itt] alatt 16 hónapig volt a 8-ik – brünni – gyalogezrednél. 10-kor fekvés, fáradt voltam s elnyomott a levegő. Az idő szép, derült, meleg, délben 19 f, éjjel azonban mennydörgött, villámlott erősen, s esett az eső.

Előzmény: 1910. július 30.
Folytatás: 1910. augusztus 1.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat hatodik része.

Reggel ½ 7-kor fáradtan fel, beszélgetés, reggelizés, azután nekiálltam s írtam levelezőlapokat, már szinte bele is aludtam, mert mindegyiknek a szája íze szerint kell írni, hol németül, hol magyarul, hol lengyelül, hol meg csehül, de hát igyekszem mindenkinek eleget tenni. Mari a kis Adolffal hanczúrozott, nekiadva Margitánktól [a naplóíró 1909-ben elhunyt lányától] maradt keztyűket, József Modesbe ment húsért, de nem kapott, Richard meg leugrott Walterschlagba bélyegekért, melyekkel azután felbélyegeztem a lapokat. Naplórendezés, czigarettákat csináltam, toilette, testgyakorlatok, tisztolkodás, azután beszélgetés, ebédlés, utána leheveredtem a lóczára, s aludtam egyet a hazáért, kissé olvasgatva is. ½ 6-kor felébredtem, Mari vígan trécselt Annával, igen jól egyeznek egymással, aminek örülök. Anna lement Walterschlagba bevásárolni, magával víve az esőköpenyemet, amely egészen jól festett rajta; én harmonikáztam és énekeltem, Mari dominózott a gyermekekkel, azután átmentünk Ferenczhez [a nagybácsihoz], s elbeszélgettünk, míg Anna meg nem jött; mentünk haza, otthon beszélgetés, olvasgatás, kávézás, 10-kor fekvés (K), azután alvás. Az idő komor, borult, 7-kor csendes, szomorú eső kezdett esni, ködbe borultak a fenyvesek, s méla csend borult a tájra, délben 17 f volt.

Előzmény: 1910. július 29.
Folytatás: 1910. július 31.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat ötödik része.

Reggel ¼ 9-kor keltünk, reggelizés, beszélgetés, czigarettákat csináltunk, azután lebonyolítottam a levelezés egy részét, rendeztem a naplómat, egész irodai munka s eltartott 2 órát; toilette, testgyakorlatok, tisztolkodás; elnéztem egy dolgozó takácsot amint kézzel, lábbal, fejjel, testtel dolgozott. Kérdeztem, mit keres, azt mondja, hogy 14 órai munkával, ha nem szakad sokat a fonala, 1 frt 31 krt, hát ez elég szép keresetnek [mondható] az itteni viszonyokhoz mérten, de én meg nem tenném, még 10 frt napi kereset mellett sem, annyira fárasztó lehet. Ebédlés délben, azután felöltöztünk, s a gyermekeket itthon hagyva, Annával s Marival Walterschlagon át elmentünk Olšanba – ahova fiatal koromban [lásd itt] templomba jártam. Átmentünk a temetőbe, elhoztam a sírásót, de nem tudta megmutatni, hol pihennek az öregek [Mari néni és Márton bácsi], bár keresztapja volt neki az öreg. Végre én találtam meg a sírokat, amelyek egyik keresztjén az elmosódott írásból kivettük, hogy az öreg Márton bátyám 1887. január 7-én halt el. Megilletődve róttam le kegyeletemet, imádkozva érettük s az elevenekért; az éltető nap sugarai játszottak az enyészet fűborította hantjain, s eszem felfogta a természet bölcs rendjét a teremtés és enyészet rendjével. Felnyittattam a templomot, s megmutattam Marinak a helyet, ahol sokszor könnyek között kértem Istent, hogy szép hazámba visszajöhessek; egész raja az emlékeknek lepett meg, fiatalkorom keserves napjai s bohókás cselekedetei jutottak eszembe, s vonultak el kaleidoszkópszerűleg lelki szemeim előtt: a mohos, füves út, az épületek, a régiek, az ósdi fazsindelyes templomocska – valamikor valamelyik cseh olygarcha kastélyának házi kápolnája –, mindez oly fájdalmas, mégis kedves érzést keltett bennem. Leróva a mindenhatónak hálámat, elmentünk felkeresni Brtnik Albertet, de nem találtam senkit otthon, az emberek künn vannak a földeken, névjegyemre írtam néhány szót, s az ajtórésbe dugtam, innen el, megittunk egy üveg sört – literes és 28 fillér –, innen átballagtunk Hermantschba,

megmutattam Marinak volt szép kertünket, reministentiáztunk [felelevenítettük a múltat], azután el nénémhez [Antónia nénihez], ott aludt tejet kívánt Mari, hoztak nekünk egy 5 literes fazékkal, ettem is belőle jóízűen, azután elmentem Brtnik Ferencz unokaöcsémhez, az nem volt otthon, de jött le a hegyről ökreivel, elibe mentem, nyomban megismert, én is őt, megcsókoltuk egymást, azután ballagtunk beszélgetve egymás mellett; megvette volt jó barátom, Cselonda József – családi neve Witu – házát, szegény sokat ivott s orvvadász volt, s egy alkalommal meghűlve, meghalt; kár érte, nagyon szerettem, s ő is engem. Mari s Anna is átjöttek [Antónia nénitől], bemutattam őket. Beszélgetés, innen elballagtunk hozzánk, a volt szabóm felesége jött át, s beszélt mindenféle ifjúkori dolgomról, szegény jótét lélek. ¾ 7-kor elindultunk, néném és leánya [Anastasia] velünk jöttek, czipelve szemük fényét – unokaöcsémet [Anastasia fiát] –, Ferenczet a hegyre, ott elbúcsúztunk, letörve egy fenyőgallyat ama erdő fájáról, melyet 28 évvel ezelőtt ültetni segítettem, legalább ennyim legyen a szétszórt vagyonból. Nekiindultunk, s derekasan kilépkedve 8-ra odaát voltunk Walterschlagban, ahol a fiúk vártak reánk, pihenés, a nők bevásároltak s trécseltek. ½ 9-kor nekiindultunk, s besötétedett, mire felértünk Theresiensteinba. Vetkőzés, beszélgetés, kávézás, s 10 tájt nagy fáradtan fekvés, s nemsokára alvás. Az idő szép derült s meleg, 17 f délben; kellemes itt, pedig nagyon meleg nyári napnak nevezték. A mai nap kifárasztott, még hólyagot is húzott bal lábamra, Mari azonban elég jól tartotta magát, s elég jól is érzi magát, amit annak tulajdonítok főképpen, hogy Anna tűrhetően beszéli a magyar nyelvet, a gyermekek meg kedvét keresik, s így van szórakozása.

Előzmény: 1910. július 28.
Folytatás: 1910. július 30.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat negyedik része.

Reggel 8-kor ébredtünk, felüdülve (K), azután fel, reggelizés, beszélgetés. Anna elmondotta a keresztjét, férje hirtelen haragú s nem lehet neki eleget dolgozni, bántja őtet, hogy Annának önérzete van, s nem akar a közönséges környezetével elegyedni – amiben igaza is van; szóval kereszt mindenütt van, de jó ez Marinak, legalább párhuzamot vonhat az ő és a más asszonyok helyzete között. Jóska s Richard leugrottak Rudoletzbe, előbbi az orvoshoz, gyenge ez a fiú a tüdejére, s azt hiszem, ez a levegő erős neki. Nekiálltam a naplómat rendezni, ami derekas kis munka volt. Toilette, testgyakorlatok, tisztolkodás, azután elbeszélgettünk, Mari segített Annának főzni, s vígan karattyoltak együtt, bírván még Anna a magyar nyelvet oly mértékben, mint én a morvát, ha ez nem lenne, nem tudom, mit csinálna itt szegény [Mari]. Néztem egy takácsnak a munkáját, amint vetette kézzel-lábbal a hajóját, keserves egy kereszt lehet ez is. Ebédlés, jó ideig eldiskuráltunk ebéd után, azután az asszonyok elmosogattak, s 4 tájt elmentünk Modesre, gyönyörű szép, szálas erdőn vezetett át az út, eprésztük, nem állhattam meg, hogy bele ne sírjak a rejtelmes sötét fenyőerdőbe egy mélabús magyar nótát.

Mari vígan hanczúrozott, már régen láttam őt ilyen jókedvűnek. Modesbe érve beültünk a vendéglőbe, s ott tudakozódtam Stallecker Péter, régi katonaczimborám után, aki mellettem hált a kaszárnyában a 81. gyalogezrednél, s nyomra is találtam, lesétáltunk, megyek a jelzett házba, hát csakugyan ott van az atyafi, megyek feléje, mondva neki németül: „te vagy a Stallecker Péter?”, azt mondja szinte megijedve, bambán: „igen”, mondom: „ismersz-e engem, Stallecker Péter?”, azt mondja: „nem”, no, mondok, ha nem ismersz, megyek, reánézek, felragyognak a szemei, örömtől sugárzik az arcza, azt mondja, persze németül: „á, das is[t] ja der Lowedinszky” [’á, hisz ez a Lowedinszky’]; megöleltük és megcsókoltuk egymást, bizony Isten, jólesett, hogy emlékem még élt nála, beszélgetés, csak úgy ragyogott az arcza az örömtől, bemutattam Marit és Annát, s megígértem, hogy eljövök vasárnap, levén ez a legközelebbi templom, amelybe nemrég ütött bele a mennykő. A templom régi építkezésű, s itteni szokás szerint körülötte a körülfalazott temető; volt benne valami megható, amint a templomot s temetőt körülvevő hatalmas hársakat a leáldozó nap sugara szinte kívánatossá tette a pihenés gondolatát, oly költői s csendes volt ez az élettől körülhullámzott utolsó pihenőhely. Ballagtunk haza, s 8-ra otthon voltunk, elnéztem még Ferenczhez [a nagybácsihoz], s elbeszélgettünk, tejjel kínált, tojással kedveskedett Marinak, egyáltalán úgy veszem észre, hogy Annát nem igen szívlelik [az itteni rokonok], de hát ehhez semmi közöm nincs. Hazamentünk, meg megittam egy csomó aludttejet. ½ 10-kor nagy fáradtan fekvés s alvás. Az idő szép derült, reggel s este hűvös. Napközben 16 ° f volt.

Előzmény: 1910. július 27.
Folytatás: 1910. július 29.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat harmadik része.

Szerda. Átmentünk Hermantschba. Reggel 6-kor felébredtem, a fekete fenyves-erdő napfényben fürdött, kitágult láttukra szívem; toilette, testgyakorlatok, felöltözve, reggelizés, azután összeszedelődzködtünk, s elmentünk Ferenczért, s a gyermekekkel – Richard nevű bécsi fiút is elhozott Anna nyaralni – elmentünk Walterschlagon – a család ősi bölcsőjén – keresztül, megmutattam Marinak azt az öreg fadeszkákból rótt házat, amelyben őseim bölcseje ringott, megemeltem kalapomat a viskó előtt, amelyből kisarjadozott ez a sorsüldözött család, illetve amelyben hazája zivatarai elől menedéket talált. Nekivágtunk a hegyeknek, Mari nem győzőtt csodálkozni a sziklák tömege felett, meg a dús tenyészeten s a fenséges, sűrű sötét erdőkön, amelyek láttára az én szívem is kitágult; az öreggel [Lowetinszky Ferenccel] családi dolgokról beszélgettünk, elmondott egyet s mást, amiről nem tudtam. Az erdőben leheveredtünk s megebédeltünk ½ 12-kor, azután továbbmentünk, nemsokára megláttam a nekem ismerős tájat, a hermantschi hegyeket, melyeken annyit kóboroltam s izzadtam a nekem szokatlan munkában; feljutottunk a hegy tetejére, s megilletődve néztem gyermekkorom ideje egy részének színhelyére [lásd itt], tekintetem először is az ősi házra irányult, amely most másnak a tulajdona, azután a Dvorzsák-házat néztem, azután Anna mutogatta Antónia néném házát, amelyet annak idején két nagybátyámmal, Antal[lal] és Ferenczcel segítettem építeni, a hosszú köveket hordani. Anna előrement, én Mari[val] s Ferenczcel röviddel utána; Antónia néném férje Sterba József, az útépítészetnél van alkalmazva; bemegyek, az öreg ott és beszél Annával, hivatalos pofával kérdem az öreget: „itt lakik Sterba József?”, az öreg meg volt rökönyödve, leveszi a sapkáját, hebeg, azután már nem állhattam, mosolyogtam, s így lassan-lassan reám ismert, nagy örömmel; keresem nénémet, ép a kecskét fejte, mikor meghallotta hangomat. nagy örömmel ugrott ki, ő nyomban megismert, szegény feje; csókolódzások, Marit bemutattam, beszélgetés, leányuk Anastasia itthon van, van neki egy Ferencz nevű fia, kinek atyja a tavaszon halt el; fia [Antónia néniék fia] János, ki az őszön nősült, aratni van; 2-ik fia [Antónia néniéknek] Antal a szász határon lévő Langenau mellett most szabadult fel [a tanonckodásból] az üvegfestészetben. Anastázia keztyűket és harisnyákat köt gépen, vannak teheneik, földjeik, elég jól megy nekik; sörözés, rántottát csináltak, amelyből mi alig ettünk, mert vajjal volt készítve. Azután elmentünk megnézni az ősi cúriát, nagyon megváltozott, a kuglizó eltűnt, piszok s szemét honolt ott, hol mikor az öreg [a nagybácsi, Brtnik Márton] regnált, rend és tisztaság honolt, csak egy régi cseresznyefa maradt meg a kert sarkában, most már sokkal izmosabban; sírni tudtam volna, s elfordultam, hogy ne lássák meghatódottságomat; egyes idősebb emberek köszöntenek per „pan Johann”, csak egyik-másik vonásait ismerem meg, s nem tudok velük miről beszélni; megnéztem az új utakat, a czivilisatió itt a végig kezd menni, van szép iskolájuk, tüzifecskendőjük s ehhez házuk s tűzoltó-felszerelésük; bementem unokaöcsémhez, Brtnik Józsefhez – az levén itt a szokás, hogy a legfiatalabb fiú örökli a vagyont –, alig ismert meg, s bizony én is alig ismertem meg a sült parasztban az egykori nálamnál fiatalabb fiúcskát. Kezd a tönk szélére jutni, atyja [a nagybácsi, Brtnik Márton] egykor gazdag paraszt, a nagy istálló, melyben egykor 40-50 darab jószág állt, felére osztva, s csak 14-16 drb jószág kérődzött benn; a lassú pusztulás jelei lépten-nyomon, de a cúria még most is olyan, mint volt gyermekkoromban, fái nagyobbak, lombosabbak, de olyan, mint régen volt; lementünk vissza nénémhez, kávézás, valami nehéz, szomorú érzés vett rajtam erőt, éreztem, hogy az elszakadt szálak nem fognak összeforrni, s hogy én – bár véreim – idegen vagyok már itt. Könnyek tolultak szemembe, miről beszéljek velök, az ő szegényes világuk más, az én világom, hazám s nemzetem más, nincs meg már köztünk egyéb, mint a vérségi kapocs, egyebekben idegenek vagyunk egymásnak; s ezen impressiókkal sürgettem a menést, Anna meghívta őket vasárnapra, szegény néném, ameddig látott, nézett utánunk miközben könnyei hullottak, s nekivágtunk az erdőktől feketéllő hegyeknek, melyeket meg-megszakított a buja, üde zöld színű gyepes rétek sokasága. Az áldozó [leáldozó] félben levő nap sugarai bearanyozták a regényes tájat, de én szívemben sötét szomorúsággal hallgattam az immár megőszült, megtört, egykor daliás nagybátyám hétköznapi bajait tolmácsoló beszédét, mely csak akkor élénkült meg, amikor a család régi dicsőségéről szólhatott, s meghatva néztük az erdészlakot, amelyben nagyatyám meghalt, egy regényes helyen, szép nagy kerttel bíró házat, amelyben a család második ága nevelkedett. Mikor ők még itt voltak, egy irdatlan rengeteg közepében lehettek, ma csupa irtás és fiatal erdő veszi körül. Lassan ballagva jöttünk haza, leszállt az esthomály, megcsendült az Ave Máriára hívó harangszó, s én szegény – ki már annyi szomorúságot s keserűséget éltem át – ismét szegényebb voltam egy illusióval, t.i. azzal, hogy azt hittem, nem öregedhetünk, s hogy itt mi sem változik, pedig öregszünk, és a világ rendje változik, de ez a természet rendje és az emberi lét alapja. Otthon vetkőzés, elbeszélgettünk, elkísértem Annát a vendéglőbe, ahová postán küldött pénzért ment, bemutatta az elöljárót – egy nem valami bizalmat gerjesztő atyafit –, nem éreztem magam jól a kéngőzös – a gyufáktól –, pálinkaszagú szobában; mentünk haza, még elbeszélgettünk, azután 9 után fekvés, s nemsokára alvás. Itt még a cseresznye most van érőfélben, a bodza most virágzik, csak itt-ott kezdenek aratni, a zab még egészen zöld, az általam kedvelt halvány rózsa most nyílik, elbájolva szagával, színével; reggel harmat és köd volt, az idő változó nagyrészt derült, de hűvös, úgy mint minálunk májusban, hát szegény országnak szegény népe ez, anno dazumal, mikor én itt voltam 1881-1882-ben gyermekszemeimmel nem láttam meg azt, amit ma tapasztalt s érett férfiésszel rögtön felismerek s taksálok. A népe türelmes s jó, a vidéke szép, de már meghalni csak szép hazámban akarok, s ott fogom aludni álmaimat nagy Magyarországon én, a magyarországi Lowetinszky János, az utolsó Lowetinszky Magyarországon.

Előzmény: 1910. július 26.
Folytatás: 1910. július 28.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat második része.

Elindultunk őseim időleges bölcsejéhez. Kedd. Jobb oldalt feküdtem, hogy el ne aludjak, 4-kor felkeltünk, toilette, tisztolkodás, Kati néném reggelit hozott, reggelizve, Vrkoć segített kihozni a kosarat a Favorit[en]strasséra, ahol a társaskocsira ültünk, s eldöczögtünk s Franz Josefsbahnra; útközben mutogattam neki [Marinak] a nevezetességeket, különösen az István templom tetszett neki. 6.40-kor elindultunk, constatálnom kell, hogy az osztrák vasutak kocsijai tiszták [tisztábbak] és kényelmesebbek; néztem a tájékot, a nép előzékenyebb, közlékenyebb, a vidék culturáltabb, minden talpalatnyi föld művelve, állomás állomásra, népes, nyugodtabb kedélyű nép; tízóraizás, aludtam egyet, olvasgattam. 11-kor Schwarzenauba [értünk], s onnan 11.20-kor elindultunk. 1.12-kor Zlabingsba értünk, ahol Anna fia, József, egy czédulával bírt a sapkáján, várt reánk, kocsival jött elénk, elhelyezkedtünk a kocsiba[n], a téren megittunk egy pohár sört, azután hajtattunk Nova ves[-en] – Újfalu[n] –, Rudoletzon keresztül, s Nova sveten [Nový Svět-en] – Újvilág[on] – át Petrovba – Tehresienstein[be], Anna jött elénk, leugrottam a kocsiról s megöleltük és megcsókoltuk egymást unokanővéremmel; szegény elég jól néz ki, barna szemei még megvannak, Mari a kocsin maradt, s úgy mentünk be, leszállva, kifizettem a kocsit, azután beszélgettünk, uzsonnálás, azután kiszedtem az ajándékokat s kiosztottam, Annának gratuláltam névnapjára; két fia van, az idősebb József, a fiatalabb Adolf, eleven két gyermek; azután átmentünk a család fejéhez, Lowetinszky Ferenczhez [a nagybácsihoz], elszorult a szívem, mikor az egykor daliás alak megrokkanva, könnyes szemmel nyújtotta csókra arczát az idősebbik ág fejének; szeme, hangja még megvan; oly fájdalmasan érintett, mikor zengzetes hangján elmondotta nyelvén [csehül]: „már lassan-lassan készülődnünk kell az utolsó nagy útra”; feleségét soha sem állhattam ki, menye elég jóképű menyecske [Carolina], két fia van, Ferencz az idősebb [szül. 1902], s Emil a fiatalabb [szül. 1906]. Férje [a menyecske férje, vagyis id. Lowetinszky Ferenc fia, Ferenc – szül. 1882] Alsó-Ausztriában van aratni; kiosztottam az ajándékokat, elbeszélgettünk a múltról még, jó ízűeket nevetett szegény öreg – 13 évvel idősebb, mint én –, de én nekem Isten tudja, mintha szomorúság feküdt volna szívemre. 8-kor el, haza, vacsorálás, s 9-kor lefeküdtünk nagy fáradtan, s nemsokára alvás. Anna gondoskodott, hogy ott lakhassunk, ahol ő nyaral. Az idő borultas, esti 8-kor nekiállt esni s esett csak, ergo [pontosabban] zuhogott.

Előzmény: 1910. július 25.
Folytatás: 1910. július 27.

Sok év eltelte után hősünk ismét külföldre utazott – ezúttal önszántából, bécsi és morvaországi atyai rokonai meglátogatása céljából, felesége, Mari társaságában. Az elkövetkezőkben végigkövethetjük ezt az éppen 100 évvel ezelőtti, nem mindennapi utazást – nap mint nap. A sorozat első része.

Hétfő. Elindultunk Bécsbe. Reggel 5-kor fel, toilette, testgyakorlatok, felöltözve, leugrottam tejért, reggelizés, imádkoztam egyet a mi szegény madarunk [a naplóíró előző évben elhunyt kislányának] képe előtt, azután Isten nevében nekivágtunk a nagy útnak; villanyosin [villamoson] el Keletire, s épp jókor értünk, hogy beszállhassunk a bécsi vonatba, s 6.40-kor [?] elindultunk; az úton összebarátkoztam egy Schubarl nevű bécsi mérnökkel, eldiskuráltunk, tízóraizás, Komárom felől azután néztem a tájékot. Brucknál figyelmeztettem Marit, hogy búcsúzzon el nádfödeles pátriánktól; más nép jött, más szóbeszéd, s ¾ 4-kor berobogtunk [Bécsbe], a Staatsbahnhofon a kijáratnál Franczka és Kati nénéim vártak, Nándor [Lowetinszky Ferdinánd] két kisfiával [az ötéves Ferdinánddal és a hároméves Jánossal], általános csókolódzás jött, meg voltunk hatva; nekivágtunk az útnak, víve az utazókosarat Marival az I…erdorferstrasse-ig, ott Kernnek – Kati néném ura – lakására, ahol Mici [Lowetinszky Mária Margit] – Annának törvénytelen leánya – üdvözölt bennünket; szép sugár leányka, 18 éves, egész képmása Annának, igen kellemes modorú, fodrásznő, s elég jól megy a dolga. Beszélgetés, Nándor kisebb fia – János – egy szép kis szőkefejű kölyök, eleven s vígkedélyű, uzsonnálás, Ferdinánd is eljött; nem tetszik nekem a fiú, züllött külseje van; elkísértük Franczka nénémet az Eckerts utczai lakására, ahol házfelügyelőnő, sürgött-forgott szegény, elmondottam neki, hogy Anna néném hogy járt el a gyermek temetésénél, nem tetszett neki; innen elballagtunk kissé szétnézni a városban, azután el, haza, dohányokat vettem, borotválkozni, leugrottam a Kepler térre dohányt venni és levelezőlapokat írni, azután haza, Vrkoć is hazajött, meg Kern és Ferdinánd [is], igen örültek nekünk, elbeszélgettünk, Vrkoć vacsorát készített, bort hozatott, ezek is átjöttek, elég vígan voltunk, Micinek elég jó előadó-tehetsége van, nevettem neki sokat. Kezdtünk belemelegedni, harmonikás is jött, de észbe kaptam, s ¾ 11-kor letelepedtünk s nemsokára alvás. Mi Vrkoćnál aludtunk, t.i. egy házban és egy folyosón laknak. Az idő szép, derült, kissé hűvös, szeles volt.

Folytatás: 1910. július 26.