Lowetinszky János József 1893 szeptemberében kötött házasságot Fodor Marival. Egyetlen gyermekük, Margit („Margita”) 1894 márciusában látta meg a napvilágot. Lowetinszky sorozatos félrelépései nem kerülték el felesége figyelmét sem, és nem is hagyta szó nélkül.
A házasfelek közötti viták, féltékenységi jelentetek gyakran erőszakba torkollottak. Bár a válás gondolata mindkettőjükben többször felmerült, a férje által több ízben bántalmazott Mari végül a naplóíró mellett maradt, egészen annak haláláig.
Az alábbi naplórészletekben két év erőszakos, válással fenyegető családi kríziseit követhetjük végig a naplóíró szemszögéből.
1896. február 7.:
Ebédlés, azután tanakodtam az elmenetelem czímére, Mari éppen egy kis patáliát kezdett, szedtem sátorfámat, és felöltözve, elmentem lóvonaton [omnibuszon] par rendezvous [a szeretővel megbeszélt randevúra], nem kellvén várnom, szedtük magunkat, s át Budára, beszélgetve, megváltva a fürdőjegyet, oda sans gêne [nem zavartatva magunkat] betelepedtünk (K); eloltottam volt a légszeszt, ezeket [a többi fürdővendéget] meg az ördög nyargalta, s villanyost gyújtottak [felkapcsolták a villanyt], a világosság meg irritált, sehogysem bírtam másodszor elkészülni [az aktussal]. Lubiczkolás, mosdás.
1896. február 8.:
Marival dörmögtem, mert ma bolondjában állt neki sikálni. (…) Durákozás, tréfásan biztattam Marit, s ölébe akartam tenni lábamat, mire azt mondta: „undorodom tőled”, önkénytelenül eszembe jutott, mikor Esztinek azt mondtam „gyűlöllek”, ami ellen nem volt éppen Mari ellen apelláta. Nem szóltam egyelőre semmit sem. (…), a pamlagon vertem fel tanyámat.
1896. február 9.:
Mari csak főzött, azon mondásomra, hogy templomba megyek, előhozakodott egy féltékenységi jelenettel Mari, igen dühös voltam, oly pogányul káromkodtam, hogy magam is megriadtam, azt állítja, miszerint valaki látott egy idegen nővel karonfogva, holott sohasem szerettem valakivel karonfogva menni, s szeretném tudni, ki hordozza a híreket, gyanítom Sándor, mert míg ő nem járt ide, nem is hallatszott semmi ilyesféle, s most újra kezdődik a dolog, ennek meg véget kell venni, nincs szándékom pörlekedni folyton.
1896. április 13.:
Mari féltékenykedik, a bohó, nem tudom mire, már csak meggyőződhetett, hogy csak őt szeretem.
1896. június 19.:
az öregekhez [a nagynéniékhez], ott az öregasszony elővett, hogy miért hazudozom, s miért secírozom [szekírozom] Marit, egy ideig csak lavíroztam nyugodt módon, (…) hanem mikor Mari reám kezdte kinyitni száját, s felém kezdte öltögetni hárpya nyelvét, akkor türelmem veszítettem, de parancsoltam magamnak, mert nem voltam otthon.
Tehát ezért a nőért áldoztam fel függetlenségem s szabadságom, ezért a nőért vontam meg magamtól mindent, hogy felöltöztessem, s tegyem asszonnyá, kit irigyelnek; ezért a nőért feledtem el, hogy szegény, műveletlen, bárgyú és nem tisztán nekem adta meg magát? Ismét csalódtam, bár a fő indító ok szegény édes kis Margitám volt, hogy ne legyen névtelen, s legyen kit atyjának vallani, de belátom, hogy érzékenyszívűségem ismét becsapott, s ha Mari így vél felülkerekedni rajtam, akkor más nem marad, mint válni, úgy, mint Esztivel megtettem, mert az csak féltékeny őrült volt szegény, de ez egyszersmind közönségesen aljas is, amitől undorodom.
Nagybátyám hazajöttével ismétlődött a jelenet, az öreg jezsuita fejemhez vágott egy csomó injuriát, én sem maradtam adós; Mari volt oly szíves, s a Borszéky-históriát tálalta fel, amin az öreg kárörvendve kapott, s biztosított, hogy felvilágosítja a helyzetről Borszékyt; ezt sem bánom, történjen akármi. Végre megunva a comédiát, köszönés nélkül elmentem a kávéházba, nem tudom, uzsonnáltam, vagy ebédeltem-e, egész héten már csak tésztán élek. (…)
Sajnálatos dolog, mikor a férj ellen az asszony intrigál, csak aprószentemet, édes kis Margitámat sajnálom, kinek ezzel a hercze-hurczával tiszta kedélyvilága meg lesz mételyezve.
1896. június 20.:
Vetkőzés, fekvés, aludni akartam, de Mari békíteni kísérelt, csak ekkor vett erőt rajtam a düh az öreg sértései miatt, görcsös zokogás vett rajtam erőt, fájdalom, hogy saját nőm támadt ellenem, szégyen s különböző más érzelmek sajtoltak keserű könnyeket szemeimből, sajnáltam egyrészt Marit, mert igaza van. Megbékültünk (K), alvás.
Reggel 9 után fel, reggelizés, Marival folyt a controverse [összetűzés], de szelídebb mederben.
1896. július 28.:
Mari duzzogott a kimaradásért; egész hárpya lesz már belőle, kezdi felvenni Esztinek ostoba féltékeny modorát és kíméletlenségét, már pedig ezt nem tűröm, még ha gyermekemtől kellene megválni, akkor sem (…), abban egyeztünk meg, hogy szétmegyünk, azután alvás.
1896. július 29.:
Mari megmarad amellett, hogy ő válik tőlem, de kérdésemre, hogy ő megy-e, vagy én menjek, nem tud válaszolni sehogy sem, márpedig ebben az ügyben világosságot kell teremteni és sokáig húzni nem lehet, mert ez test- és lélekölő história. Heverés, olvasgatás. Csapás csapásra ér, de nem fog meghajlítani, törni lehet, hogy letör a minden oldalról jövő baj, de ameddig lehet, tartom, bár szökjenek is meg tőlem minden hozzámtartozóim, nekem mindegy, de nem hajlok.
1897. január 18.:
Mari fejlődik s czivilizálódik, remek kitételekben vagdalkozott féltékenységi dühében, no, egész secundogenitúrájává növi ki magát Esztinek, minek kimondhatatlanul örülök.
1897. január 19.:
Mari elkezd nyelvelni, valószínűleg a jelenlevő Malicsné bátorította; figyelmeztettem, hogy ne perlekedjen, nem használ, ütést ígérek, elébem toppan, hogy üssem meg;
a düh elvakított, nem tudtam mit csinálok, nem néztem semmit sem, hanem megvertem, s miután tovább nyelvelt, folytattam, dühöm tetőpontjára vágott, mikor Margitámhoz nyúlt ütő szándékkal, már nem tudom, mit csináltam, de ölni képes lettem volna.
1897. július 23.:
tisztálkodás, és el en Liaison (quatre) [elmentem a 4-es számú szertővel történő találkára] 7-re; megyek haza, Mari nincs honn, sétálgatás a gyermekkelm Wimnuressel beszéltem kis ideig, 8-ra fel, Margitát megetettem, vetkőzés, ruha- s czipőtisztítás.
Mari 9 előtt jött haza kikelt arcczal, s elkezd examinálni [vallatni], hol voltam; nyugodtan beszéltem vele, nem akarom megmondani, előáll a féltékenységi jelenettel, ismét toporzékol dühében; Marginám szegény sírva fakadt, nyugtattam a gyermeket, Mari tovább rikácsol, s haranguírozza [?] a gyermeket is; csitítottam, annál roszabb, végre elvesztem türelmem, levágom a földre, s elverem alaposan;
ez mégis borzasztó, hát én egy nő miatt egy lépést se tehessek, olyan legyek, mint egy lelánczolt kutya, utána se nézhessek semminek, ne tarthassam fel összeköttetéseimet, elhanyagoljam életpálya kivívásomat, se lássak se halljak, csak dolgozzak, egyek, aludjak s a feleségem szoknyáján üljek?
s mindezt azért, mert egy szegény cselédből faragtam asszonyt, kiért küzdöttem, koplaltam, nyomorogtam, kit – mert gyermekem anyja – óvtam minden lehetőtől; ez azért, amiért én könyebben megélhettem volna, ha vagyok oly lelkiismeretlen mint a többi gazember, s gyermekemet nyjával együtt egy alamizsnával kilököm a nagyvilágba, nem törődve velük tovább; önkénytelenül a „Kreutzer sonate” részletei jutnak eszembe.
Miért tehát nekem ez a nyűg, azért, mert botlok hébe-korba [hébe-hóba] egyet, azért ilyen zűrzavart csinálni, felébreszteni az embertelen vadállatot? s felvegyem én tőle, kit tápláltam, segítettem, neveltem, csiszoltam s valamivé tettem, kimentettem a cselédség rabszolgaságából, én felvegyem tőle azt, hogy ő fenyegessen, hogy felderíti az én fogásaimat, melyekkel pénzt szereztem megélhetésünkre, az ő felcziczomázására s szórakozására;
oh, nem, még ennyire nem vagyunk, vagy tolerantia az ő részéről, vagy megyek s nyomorgom magam tovább, gyermekemnek, amit lehet, félretéve; ha nem lehet, nekem sem hagytak tudja Isten mit, s ami volt is, elharácsolták; annyit, amit én kaptam, gyermekemnek okvetlen fogok hagyni.
A gyermek elaludt nagy nehezen, megriadva a látott jelenettől, kis kezecskéje erősen tartotta enyémet, mintegy megóvandó anyját az újabb bántalmazástól; szegény édes kis szívem, ha anyjában volna raisonement [belátás], megkorholna s ha látná, hogy nem lesz másképp, gyermekére fordítaná figyelmét, s szívével azt fogná körül, ha már engem érdemtelennek tart reá; de hát ennyi lemondás nincs az ő lelkületében;
igaz, hogy hibás vagyok, de tekintve azt, hogy ő sincs, illetve nem volt, makula [folt] nélkül, s továbbá azt, hogy mit köszönhet nekem, több elnézést vártam volna tőle; elég sajnos, hogy ebben a szerepekben még a rafinált Esztin is túltesz, s még annál is gyűlöletesebb a fellépése, s ily módon nincsen szándékom magam nyűgőztetni, mert nem vagyok marionette [báb], hanem férfi.
10 után csend lett, még egy párszor examinált, hogy hol voltam, de miután látta, nincs eredmény, elhallgatott, alvás.
1897. július 24.:
Reggelizés után el a hivatalba, folytattam a munkámat; vártam, hogy esetleg [Mari] itt compromitált, de eddig nem vettem észre semmit, jobb is reá nézve.
Naplórendezés; a lakáskulcsot óvatosságból elhoztam magammal, nehogy ki legyek téve a múltkori kellemetlenségeknek.
1897. július 25.:
Mari tegnap egész nap s most is feküdt, sajnálom tettemet, de nem tehetek róla, minek izgatja fel az embert ennyire. (…) otthon Mari szemrehányásokkal fogadott, csodálatosképp nem indulatoskodott, hanem nyugodtan és lemondóan beszélt, ami határozottan jobban állt neki. Válni akar tőlem, mit tegyek én, erőszakkal vissza nem tartom, a következményeket ő lássa, nem akarom, hogy azt mondja, én űztem őt ki, legyen akarata szerint mindenben.
1897. július 26.:
az öregekhez [a nagynéniékhez], Mari künn áll a gyermekkel, amint látott, bement, mire felértem, bezárta az ajtót. Néném szavát kihallottam: „nem kell kinyitni”; röstelltem a dolgot s bántott, dühösen káromkodtam, de azután meggondolva a dolgot, elmentem villanyoson haza, otthon kényelembe helyezve magam, olvasgatás, ebédre tejet ittam, anyósomnak gratuláltam [gratuláló levelet írtam]. (…)
Mari 9 tájt hazajött, levetkőzik, nyugodt maradtam, valami szomszédnéja hívja őt, hamarosan kiment, ez bántott, bezártam ajtót, ablakot, s leheveredtem. Mari jött egy párszor zörgetni, végre a szomszéd cselédleány segélyével kezd bemászni, nem akartam megengedni, elfogyott a vakdüh, le akartam lökni, de nem sikerült; amint leszállt, nekitámadtam, s többször megütöttem, követeltem tőle, öltözzön fel azonnal s menjen; csak úgy rázott a düh, Mari kérésre fogta a dolgot, mire lecsillapodtam, kezdődött a contorverse.
1897. július 27.:
Mari elkezdte ismét a dolgot, elfogott a keserűség és a fájdalom, a múlt emlékei vonultak el szemeim előtt; belátom, hogy bűnös vagyok, de azért üldöztetni – s ennyire – saját családomtól még akkor sem érdemlem meg, ha gyilkos volnék; állítólag néném óvta volna Marit attól, hogy tőlem élelmiszert el ne vegyen, mert az meg lehet mérgezve; nagyszerű jele a rokoni szeretetnek, ő kizárt az ajtójától, hanem talán lesz idő emlékezetébe hozni, hogy apán nem zárta őt ki házából, mikor kétszer jött fattyúival, ezt sem érdemlettem meg. Értekezésünk reggel 2-ig folyt, azután nyugtalanul hánykolódtam.
Marival beszéltünk, ő szánalomnak veszi, amit én szeretetből teszek, nem bírja felfogni, hogy ha esetleg van is ringyó, ő azért volt most is – s lesz is mindig – az első; ha elszakad tőlem, ha nem, nem egyezem bele abba, hogy cselédkenyeret egyen, hanem ha éppen nem akar velem lenni, inkább én fogok koplalni, de nekik annyit adok, hogy megélhessenek; egy nő, ki nevemet viseli, addig, míg élek s tudok keresni, cseléd nem lesz, ha még úgy gyűlölne is, azért ő mindig az enyém marad, s bárhol bármikor tiszteletteljesen fogom róla elmondani, hogy nőm; hogy Mari nem bír a helyzet magaslatára emelkedni, az nekem elég baj, hogy másnak besúgásaira inkább hallgat, hogy más neki előbbvaló, ha csak féltékenységének tápot ad, az ellen már nem tehetek, mert elég ok volt arra, hogy szegénynek bizalma megrendüljön, de mindenesetre rajta leszek, hogy ilyen jelenetek többé ne ismétlődjenek, s véget vetek az egész dolgoknak, csak az bosszant, hogy ezt [egy nőt] gyanúsítja, holott semmi érintkezésem sincsen vele.
El hivatalba, végeztem az agendákkal, naplórendezés, azután dolgozgattam. 12 után el, haza, az ajtó be van zárva, a kulcsot egy gyerek hozza, bemegyek, a szobában rendetlenség, ágyruha [ágynemű], ruhanemű, ékszerek, befőtt, fehéredény [sehol], egyszóval ruhámon, könyveimen s régi pénzeimen kívül csak az üres bútorok maradtak meg; ez fájt nagyon, hisz ha már szegény nem akar, én nem tartom, s oda adok neki mindent, de hogy ő tudtomon s akaratomon kívül elvigyen mindent, ez nem járja; első impulsusban lementem a házmesterhez, az utasított a II. emeletre, hogy onnan egy fuvaros vitte a holmit fel ahhoz, az nem volt ott.
Onnan el Lujzáékhoz, Mari tényleg ott volt, nem sokat beszéltem, meghagytam, hogy kövessen, el onnan, be akartam menni a rendőrséghez, de azután meggondoltam a dolgot, s el haza, Mari nem akart követni, a düh csak úgy rázott, ha nem jött volna, nem tudom, mit csináltam volna vele;
otthon nem beszéltem sokat, nekiálltam, s írtam egy nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy a holmit elvitte az öregekhez, hogy beleegyezik a válásba, s hogy minden igényéről lemond, követeltem ennek az aláírását, ebbe azonban nem egyezett bele, dühömben meg akartam kötözni kézen-lábon, száját betömni, s itt hagyva mindaddig, míg az öregekkel nem végeztem, mert ezek a felbujtók;
szegény nő, hisz ha tudná, mi sors vár reá a nagyvilágban mint elvált nő, ha minden pimasz feljogosítva érzi magát arra, hogy piszkos karmait utána kinyújtsa, meggondolná a dolgot; abbahagytam a hóhérmunkát, nem volt energiám ezt elkövetni, fájdalom fogott el, amint láttam szegény, hibám miatt vergődő Marimat, amint hányódik anélkül, hogy tudná, mit tesz; megkérdeztem, ki tanította erre, sírással felelt s hozzám simult; lefektettem (K), kibékültünk, vissza fogom neki adni nyugalmát szegénynek; az a marha levelet írt Marinak, hogy hagyja abba fenyegetődzéseit, nem tudom, mi van köztük, de nem akarok bele elegyedni az egész dologba.
1897. július 28.:
Reggel 6 előtt fel, toilette, felöltözve, el hivatalba, dolgozgatás, 8 után el haza; azt véltem, Mari csinál egy kis rendet, még feküdt, beszélgetés, csak ímmel-ámmal felelt, ami kihozott sodromból, vagy kibékült, vagy nem; ha nem, minek kezdett velem, ha már másra hallgat, engedett volna engem ki[…]ni, úgy, ahogy tudtam volna, s vége lett volna az egész dolognak, de nem orromnál fogva vezetni; kijelenti, hogy fél tőlem; ha már ennyire vagyunk, hogy gyilkosnak néz engem, akkor már jobb, ha nem látjuk egymást soha sem, dühömben iszonyatosan káromkodtam, feldöntöttem a tejet, lecsaptam egy pár holmit, s el hivatalba, […]. Vasárnap óta nem ebédeltem, csak tejen éltem, kivéve a tegnap esti vacsorát, tovább nem bírom a dolgot.
Azután elmentem villanyoson az öregekhez; Margitám aludt, sápadt szegényke s lázas, nyakán ismét daganatok vannak, felébredt szegényke, eleinte idegenül nézett reám, de azután hozzám simult, beszélgettem, játszottam vele;
nagybátyám hazajött, röviden köszöntem, ebéd után elkezdtük a controverset meglehetős élesen, ezek csak ítélnek és ítélnek egyoldalúan, meg sem hallgatva a vádlottat, ily formán csak nekem kell a rövidebbet húznom, az öregnek megmondottam a véleményemet kereken, hogy az én intim dolgaimba ne vindikáljon magának semmiféle bíráskodási jogot, ami persze nem tetszett neki (…); megmondtam, hogy belátom hibámat, de folyton felhányatni magamnak nem akarom, sem ok nélkül gyanúsíttatni magamat, s ebben nekem adtak igazat;
Mari is feljött ki is békültünk, amit különben már előbb is elvégeztünk volt az öregek nélkül, de hát legyen az öreg hiúságának legyezve, hogy ő békített ki bennünket, dicsekedjen vele.
Utolsó kommentek