Egy budapesti kisember naplói a 19-20. századból: 
Jelen közreadás Lowetinszky János József 1890-ben és 1891-ben írt naplóira szorítkozik. Mielőtt még rátérnék ezen időszak eseményeinek értelmezésére és elemzésére, szükséges röviden összefoglalni az előzményeket, vagyis azt, hogy milyen körülmények közt kezdte meg az 1890-es évet a naplóíró.
A naplóíró 1889. szeptember 15-én szerelt le, másnap elutazott morva nagynénjéhez, Mari nénihez, hogy pénzügyi helyzetét tisztázza, mielőtt még Budapestre visszatér. Iglaut, sorkatonai szolgálatának gyűlölt színhelyét szeptember 27-én hagyta el; vonaton érkezett Bécsbe, itteni nagynénjénél, Kati néninél szállt meg (és sikerült is itt unokatestvérét, Annát megcsókolnia). Budapestre szeptember végén érkezett meg, albérletet (ágybérletet) nagynénjénél kapott, a IV. kerületi Bécsi utca 5. szám alatt. Hosszas álláskeresés után kapott állást november 19-én, rakfelügyelőnek vették fel a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarához. Itt rakodómunkásaival, munkatársaival rendszeresen megdézsmálták a szállítmányokat – kiegészítendő a nyomorúságos bért.
Lowetinszky nem először dolgozott a MÁV-nál; tekintsük át röviden eddigi „karrierjét”! Tizenkét évesen vette ki végleg az iskolából anyja a több tanintézményből is eltanácsolt szertelen fiát, aki ezután tucatnyi helyen inaskodott, azonban mindenhol összetűzésbe került. A fegyelmezhetetlen gyermeket anyja végül elküldte vidékre, élettársa, Borbás családjához, csakhogy onnan is megszökött. Ezt követően, 14 éves korában, csapatnövendéknek küldték, csakhogy itt sem bírtak vele, büntetés büntetést követett. Anyja végső kétségbeesésében a morvaországi rokonokhoz küldte fiát, annak azonban hamar sikerült visszakönyörögnie magát. A naplóíró nem volt még 16 éves, mikor anyja 1881 őszén öngyilkos lett. Egy éven át ismét Morvaországban volt nagybátyjánál, míg meg nem unta az ottlétet, s vissza nem tért. Pesten először szállásadója – Bendl Ferenc, a naplóíró későbbi élettársának, Esztinek férje – révén szerzett napszámosi munkát a Dunagőzhajózási Társulatnál, ott azután „egy zsidó felismerte használhatóságomat, napi 1 frt 50 krral szegődtetett, hogy a szilvászsákjaira betűket pingáljak, de miután vasárnap nem akartam dolgozni, csakhamar ott is hagytam”. A következő év februárjában felvették pénzügyőrnek – nem sokáig volt itt. A rákövetkező évben három hónapig tűzoltó volt, majd novemberben bejutott a Magyar Királyi Államvasutakhoz a Dunaparti Teherpályaudvarra kocsifelírónak; „főnököm Preyer Ágost igen szigorú ember volt, de engem kedvelt, deczemberben szabadságot kértem egy napot, s miután nem adott, egyszerűen otthagytam az állásomat.” – írta visszaemlékezve ifjúkorára. Csakhamar azonban felélte örökségét: „nem levén már most mire támaszkodni, Preyer jóvoltából ismét visszajutottam Dunapartra [a Dunaparti Teherpályaudvarra], most már mint tárczázó. […]. Itt azután a közösen elkövetett ostobaságok s húgycsőfolyás következtében beállott heregyulladás miatt kimaradtam az állásból. Ismét tűzoltó lettem, s az voltam vagy 3 hónapig”. 1886 augusztusában azután ismét – immár harmadszor – a vasút, közelebbről a Józsefvárosi pályaudvar alkalmazásába került az akkor 20 éves hősünk, több hónapos álláskeresés után; előbb éjjeli, majd (mivel sorozatban alváson kapták) nappali őrként dolgozott, egészen a katonai behívóig, 1886 októberéig; ismét csak korábbi főnöke, Preyer segítette álláshoz.
De térjünk vissza 1889 végére. Miután a nagybácsi kitette az anyagi gondokkal küszködő naplóíró szűrét a lakásból, hősünk kollégájánál, Nagynál bérelt szobát; Nagyné követelőzése miatt azonban három nap múlva innen is odébb állt, és mivel a nagynéni nem fogadta vissza, Sanyiéknál húzta meg magát néhány napig, majd december 23-án Boroséknál (IX. ker., Liliom utca 6.) vett ki egy szobát. Pár nappal később sikerült itt „meghódítania” (szexuális értelemben) egyik lakótársát, Marit. Tette ezt annak ellenére, hogy Samoday Esztivel viszonya volt változatlanul. Eszti, a naplóírónál jóval idősebb nő pénzzel, ruhával és élelemmel látta el nélkülöző, éhező hősünket; lakására csak rejtve vihette fel, randevúikra – vagy ahogy a naplóban szerepel: „rendezvous”-ikra rendszerint az utcán került sor.
Ilyen helyzetben volt tehát a naplóíró 1890 elején, innentől már jelen naplókiadásban követhető két éven keresztül Lowetinszky János viszontagságos élete. Az alábbiakban egy lehetséges értelmezési keretben, a naplóíró által használt tereket és naplóíró kapcsolati hálóját vizsgálva foglalom össze ezt az időszakot.
Terek: otthon, munkahely, kávéház, utca
Az első ilyen színtér az otthon, a lakás. Általában elmondható, hogy albérleteibe leginkább csak vacsorázni és hálni tért a naplóíró. Boroséktól 1890 áprilisában költözködött ki – tetemes lakbértartozást hagyva maga után. Júniusban a VII. kerületi Verseny utca 22. szám alatt vett ki egy lakást, itt Ödön is lakótársa volt 1890 novemberében ismét közös háztartásba lépett Esztivel, és beköltöztek a Dohány utca 93–95. szám ház egyik lakásába, velük lakott többek között Mari néni is, Eszti rokona. Egy évvel később új barátnőjéhez, később feleségéhez, Marihoz költözött egy Akácfa utca 27. alatti lakásba albérletbe, Leopoldékhoz („meglehetős szobácska, csak berendezni kell majd. […] Leopoldnénak megmondtam, hogy később jövök haza, és a konyhában csinálja meg az ágyat” – 1891.12.01.). A lakbér fizetése rendszeresen problémát okozott a naplóírónak („A házbérre 15 frtal adós maradtam. Nem szívesen, de nem tehetek róla.” – 1890.11.03.; „a házmester is idefenn volt ismét, ugyanazt kapta feleletül mint reggel; azt hiszik ezek a népek, hogy csupa passzióból maradtam adósuk, vigye az ördög őket” – 1891.11.05.); kevés holmijával nem okozott gondot neki a gyakori – a korban teljesen szokásos módon – költözködések. Az albérletekben virágai, növényei is voltak a naplóírónak, egy időben madarai is.
Idejének legnagyobb részét munkahelyén töltötte a naplóíró 1890-ben és 1891-ben, a MÁV Dunaparti-, majd a Ferencvárosi pályaudvarán. Előbbi helyén rakfelvigyázó volt 1890 februárjáig, utóbbi helyen állomásfelvigyázóként dolgozott 1890 májusa és 1891 decembere között; mindkét helyen igen kevés, 1 forint 20 krajcár volt a napi bére, utóbbi helyen ruhát is kapott juttatásként. 1890 áprilisában altiszti szolgálatra minősítettnek nyilvánították a sikeres vizsgák után. A Ferencvárosi pályaudvaron hamarosan kitanulta a távírász szakmát, első hivatalosan elfogadott sürgönyét 1890 augusztusában adta le, és hamarosan már önálló távírdai szolgálatot végezhetett. Lowetinszky legtöbbször gondosan dokumentálta, mikorra és melyik vonattal (pl. a pécsivel, a [lajos]mizseivel) ért be munkahelyére – legtöbbször jegy nélkül: „vizsgáló kalauz fogott elő, hogy hol a jegyem, hímeztem-hámoztam, míg végre ezt megunva, megmondtam a valót, ígérte, hogy feljelent, de lemondott erről később” (1891.01.23.). A monoton, felelősségteljes módját többféleképpen is igyekezték változatossá tenni a naplóíróék. Ha tehették, éjszaka aludtak, nappal bolondoztak, lányokkal flörtöltek, boroztak („Tegnapelőtt Pflieglert ismét egy lumpoliádát végzett, állítólag telihányt volna mindent.” – 1891.07.21.; „Jakab berúgott s ijesztegetett itt bennünket a rókázással” – 1891.06.11.), vagy csak egyszerűen torzsalkodtak egymással, pl.: „Weisz újólag beszél, én is jogot véltem magamnak informálni, beleszóltam, az öreg ismét reám mordul »Hallgasson, mert kiküldöm« de erre már az öregnek csúnyán a szemébe néztem, és kemény hangon vágtam oda »Hogy hallgassak, azt értettem«, az öreg »Mégsem hallgat, menjen haza«, én kétszer sem mondattam magamnak, fejembe vágva a sapkát, tisztelegve jelentettem, hogy megyek haza.” (1891.09.29.). Ha mód volt rá, akkor ezt-azt el is csentek munkahelyükről („Jakab felvett egy sürgönyt, de a pénzt valószínűleg magánczélokra használta fel, mert nem volt kiállítva” – 1891.10.08.). Bár többször is kapott intést Lowetinszky, végül egy majdnem bekövetkezett karambol miatt bocsátották el a naplóírót 1891 decemberében. Ezt követően hamar talált új állást, a szentendrei Hév-hez került kalauznak (a naplóíró 1891 végén még úgy tudta – és a naplóban is így szerepel –, hogy mozdonyvezető-gyakornoknak veszik fel).
Szinte nem volt olyan nap, hogy Lowetinszky nem ment volna kávéházba. A naplóíró és baráti körének törzshelye 1890-ben és 1891-ben is Wohlmut Adolf kávémérése (Kerepesi út 45.) volt. Minden délután/este itt gyűltek össze; nemcsak uzsonnáltak, olvastak, de itt élték társasági életük jelentős részét. Nem hivatalos törzshelyük, törzsasztaluk is volt: „Wohlmuthoz, hol a helyemet egy öregasszony foglalta el, azt Riekerrel igyekeztünk kifüstölni, de bizony nem ment” (1890.04.09.); „Wohlmuthoz, ott két dög ült a helyemen” (1890.07.18.); „el a kávéházba, beültünk régi ablakhelyemre és onnan űztük mókáinkat, olvasva, uzsonnálva” (1891.11.04.); „narancshéjjal dobálódzásba kezdtünk, megunva, egy egész narancsot vágtam Kopcsek fejéhez” (1891.01.14.). Természetesen a fogyasztással gyakran adósak maradtak, illetve előfordult, hogy fizetés nélkül távoztak: „Gyula megszökött, már 12 kávéval adós. Wohlmut indignálódott [méltatlankodott].” (1890.06.12.).
Nyaranta, ha csak tehették, munka után sétáltak is a naplóíróék; legtöbbször a Városligetbe mentek, de olykor kifejezetten az épülő-szépülő Budapestre voltak kíváncsiak: „megnéztük a lipótvárosi palotanegyed építkezési fejlődését, gyönyörű szép fog az lenni.” (1890.06.12.); „elmentünk az új épületek[et] szemle alá venni” (1891.07.29.); „Sanyival az építendő hidak miatt vitáztunk” (1891.09.12.). Lowetinszky legtöbb találkájára az utcán került sor, már csak amiatt is, mert párhuzamos kapcsolatait lepleznie kellett a többi (kávéházbeli) barátnő-jelölt előtt.
A naplóíró kapcsolati hálója
Ismerősök, barátok tekintetében kevés (viszonylag) fix pont volt Lowetinszky életében ezekben az években. ilyen volt Anna néni, a pesti nagynéni, még ha gyakran össze is vesztek. Barátnőjével (kitartójával) Esztivel 1891 végén szakított végleg, de addig is számtalanszor megcsalta, noha össze is költöztek.
Munkahelyén Fülöppel volt legjobb viszonyban, gyakran elment hozzájuk és szívesen játszott a gyerekekkel. Munkatársainak nagyobb részével – nem számítva Fruhbauer Jóskát és Pfliegler Jancsit –
gyakran összetűzésbe került.
Lowetinszky gyermekkora óta jóban volt (a könyvrajongó szobafestő, és egyben amatőr régész valamint numizmatikus) Papp Sanyival és Muszil Ferivel. Előbbivel – bár voltak összetűzéseik – megmaradt a barátság, utóbbival azonban – miután napvilágra kerültek lopási ügyei – 1890 májusa után teljesen szakított (addig gyakran járt hozzá kártyázni): „Onnan Franczival kis séta, panaszkodott, hogy Feri lopásra késztette volt őt, s mert ő nem akart, nem ad neki enni, sem lakást” (1890.03.11.); „Franczival sétálni, panaszkodott a gyerek, s azt mesélte, hogy a hentesinas neki panaszolta el, hogy Feri felesége ma benn volt nála ingyen zsírért, s még biztatta, nyúlna bele a kasszába, erősítve, hogy Elemér, a volt inas, többet adott nekik” (1890.03.27.); „Franczinak megadtuk a textust. Bevallotta, hogy Gyulának múlt évben Feri elemelte a pénzes tárczáját 7 frttal. Megjegyezendő, hogy megelőzőleg együtt mulattak Gyula contójára, [sőt] még Ferinek 1 frtot adott, hogy kéjleánnyal mehessen nős ember létére; valami jó barát, mondhatom.” (1890.07.22.).
Franci árva gyerek volt, egy időben Feriéknél lakott, a naplóíróék patronáltja volt, maga Lowetinszky is etette, ruháztatta: „Vacsorázás. Lampert kihív, hogy vár valaki reám, kinézek, de még sejtelmem is volt, hogy ki lesz, és csakugyan: Franczi; rongyokban, sebekkel borított arcczal kezdi mesélni, hogy Belgrádból jön, apellál, hogy bocsássak meg. Tudja manó, sajnálom még az állatot is, de a Gyulával és ezzel történt dolgok után kezd kihalni belőle az érzés. Nem is sajnáltam, utasítottam, keressen munkát, és ha érdemessé teszi magát arra, esetleg segítem. Közbe-közbe a vihar előjelenként a szél harsogott bele, hordta a port, felébredt bennem az emberszeretet, de csakhamar a józan ész kerekedett felül, és tanácsommal engedtem menni; nekem talán annyiból jó, hogy egy új csalódástól mentettem meg magam, sőt talán kényszerítem, hogy maga tegyen magáért lépéseket.” (1890.08.05.); „½ 6 után Sanyival el, könyveket hozott részemre. Útközben Franczi szegődik hozzánk, éhesen, rongyosan, pár vasat adtunk neki mindketten.” (1891.09.12.); „Franczit is helyreállítva, amennyire lehetett, megmosdattam, egy nyakravalót és gallért adtam neki.” (1891.09.21.); „azután bementem Franczit meglátogatni a kórházba, ki már az éhséges kúrától magához térve, javulófélben van. Pár vasat adva neki” (1891.10.08.).
Ugyanakkor a naplóíró is rászorult pártfogók támogatására; régi családi ismerősök, korábbi főnök mellett gyámja, Borbáth Gazsi – a magyar futballválogatott első gólszerzőjének apja – az, akit leginkább felkeresett, amikor segítségre, ajánlásra volt szüksége.
Barátai körének hálátlansága miatt többször is kifakadt a naplóíró: „Bánat szállt meg ezek a gazemberek hálátlansága miatt, nem hittem, hogy ennyire képes leendek magam alterálni. De hát igaz is, csupa jó fráterek: Feri, Eszti, Sándor s a kölyök Franczi is; legalább lerázom a nyakamról ezt a népséget, inkább magam, sem mint hogy ezekkel.” (1890.08.30.); „a sarokban Gyula elvadult, eltorzult pofával, s volt bátorsága ahhoz, hogy nekem kezet nyújtson. Panaszkodott, hogy őt elcsábították. A fránya tudja, hogy nekem ilyen szerencsém van az effajta népekkel, ahol segítek, hogy el ne vesszen egészen, ilyen hálára találok. Mostam a fejét, de egészben véve undorodtam tőle.” (1890.12.07.)
Szinte lehetetlen összesíteni, hogy hány nővel került kapcsolatba a naplóíró a vizsgált időszakban (barátnői/barátnő-jelöltjei a társadalom alsóbb rétegeiből kerültek ki, leginkább cselédek, felszolgálók voltak). Alig van olyan naplóbejegyzés 1890-ből és 1891-ből, ahol nem számol be egy lány (gyakran „kicsike”, illetve „nőstvény” szóhasználattal élt a naplóíró) „fixálásáról”, „gusztálásáról”. Ha tehette fogdosta és csókolta is ezeket a nőket; csak ebben a két évben több tucatnyi nővel fixált találkát (amelyekre aztán nem mindig ment el). Ahogy említettem már, 1891 végéig Eszti volt Lowetinszky hivatalos barátnője, őt Fodor Mari (a későbbi feleség) követte. De rajtuk kívül még a következőkkel is nem viszonyt létesített: Odrus Juliska, Mészáros Ilka, Mátyás Anna, Pozsonyiné, Weinberg Irma, Repan Erzsi, Habe Lujza. Nem ritkán egy időben 5-6 nővel is viszonyt folytatott, vagy tervezett kapcsolatot létesíteni. Ugyanakkor Meiler Annát és Weinmann-nét hiába bódította több mint egy éven át a kávéházban, nem jutott zöldágra velük. Természetesen flörtjei, párhuzamos „liasonjai” nem maradhattak titokban, számos (gyakran erőszakba torkolló) féltékenységi jelentett, veszekedést rögzített naplójában Lowetinszky: „Végre annyira kihozott sodromból, hogy legyűrtem, s jól megboxoltam; magamhoz térve, arczomat megkarmolva éreztem, ismét újból kezdődött, hiába kértem szépen, hallgatna, vagy végezze dolgát velem csendesen, ez olaj volt a tűzre, annál jobban jött, míg végre még egyszer nem kapott, s midőn kiment, a székeket vágtam utána; megjegyzem, hogy csudálom, a tökfilkóm nem törött be teljesen, mert valami edényt vágott utánam, mely fejemről lepattanva, eltörött.” (1891.10.26.)
Rajtuk kívül prostituáltakkal is érintkezett Lowetinszky – akárcsak barátai – („Délután ismét kezdődött egy filipika a kurvák ellen, én meg nem szóltam semmit, és elmentem, azt hiszem, ez a legjobb az ilyen esetben” – 1891.09.02.); egykori szállásadója, Borosné zugbordélyos volt. A naplóíró szertelen életmódjának következménye nemi betegség lett, mint ahogy munkatársai és lakótársai közül is került ki szifiliszes/tripperes ezekben az években.
Egy 1889 végén feladott apróhirdetésnek köszönhetően találkozott a naplóíró Metykó Katicvával 1890 januárjában; a kapcsolatból végül nem lett semmi (csak némi anyagi támogatást tudott elérni, de a hősünk máskor is élt az ekkor még újnak számító csatorna kínálta lehetőséggel. Nem csak egyedül, kollégájával is adott fel ismerkedési felhívást napilapban: „Pfliegler Jancsival zónára küldtünk, kíváncsiak vagyunk az eredményre” (1890.07.20., kisnapló); „Mika a zónára [a zónapostára] be is küldte a dolgot, lessük az eredményt.” (1890.07.22., kisnapló); „Mika csakugyan bevitte a zónára a levelet, ma meg is jelent, meglátjuk mi eredménye lesz neki.” (1890.07.23., kisnapló); „A zónának eredménye volt: egy csinos barna leány egyikünk ismeretségét óhajtja, ha a levelet mi írjuk „Delej” czím alatt” (1890.07.25., kisnapló).
A naplóíró – akiről környezete is tudta, hogy naplót ír – különös státusszal bírhatott környezetében, egyrészt az „írástudó”, a tanácsadó, másrészt a mediátor szerepét is több ízben betöltötte barátai és rokonai egymásközti és hivatalos ügyeiben. Segített barátja öcsének Papp Józsinak, de ugyanígy a volt partnernek, Varga Máriának, nagynénjének és az idős ismerősnek, Anesininének is ügyes-bajos dolgaikban, hivatalos kérvényeik megszerkesztésében. Álláskeresésben is nem egyszer segített, akár ismeretlennek is: „Horváth [Alajos] nevű állást kereső embernek útbaigazításokat adtam” (1890.02.24.); „sietve a Szondy utczába Horváth-hoz [Horváth Alajoshoz], annak a kérvényt megszerkesztettem s le is írtam” (1890.02.25.); „Útközben csapatomból Weisz[szel] és még eggyel találkoztam, nincs munkájuk. Tanácsot adtam nekik” (1891.03.12.). Ismerősök között sem csak szóban közvetített, a tartozásokat néha írásban is rögzítették a naplóíró vezetésével: „Ferihez, ott Ödön kötelezvényét Ferinek (25 frtról) aláírtuk” (1890.05.29.), „ki [Rákosfalvára] Vörösékhez [Vörös Dénesékhez], ott a dolgot elvégeztem, a kötelezvényt és elismervényt megírtam. Julinak 55 frtot kifizettek.” (1890.12.17.). A tolvaj Muszil Feri és meglopott Kozma Rézi között is Lowetinszky közvetített: „el Ferihez, Rézi is mindjárt jött; Feri egész üzletszerűleg vette az ügyet, s kár 70 frt s ő 5 frtos havi részletekre akarta magát kötelezni, de bizony én 6 havi 11 frt 50 kros részletekre írtam kötelezvényt, s még ki is tüntettem, hogy a tárgyakat eltulajdonította. Rézi hallgatásáról egy ellenkötelezvényt adott, s 5 frt kapva, azt [az] okmányt mi aláírtuk, s ezzel el. A neje [Feri neje] ugyancsak dühös lehet, de hát ez bennünket nem genál, mert a leczke csakis ő miatta volt. Rézikét ismételve [ismételten] figyelemre s titoktartásra intve, nagy hálálkodások s 1 frt adása mellett elváltunk (Sanyi 30, Franczi 20 [vasat kapott], én 50 vasat kaptam).” (1890.04.18.); „A Rézi s Feri közti szerződést megírtam, igazán sajnálom ezeket a népeket, s ha lehet, segítek is rajtuk” (1890.05.15.); „Ferihez, Rézi is odajött, s megkezdődött a déta [beszéd], szerencsésen más kötelezvény kiállítását eszközöltem ki, azt megírva” (1890.05.16.).
Az 1890-91-es naplókötetben található egy papírdarabka (eredetileg távírdai űrlap, ahogy az hátoldalán látszik), ez a fenti kötelezvény egyik példánya (vázlata) lehetett:
„Kötelezvény!
Alulírott ezennel elismerem, hogy Kozma Teréz váczi lakosnak – tőle eltulajdonított tárgyak fejében, melyeket saját használatomra fordítottam – 70, azaz hetven forinttal tartozom. Kötelezem magam fentnevezettnek ezen összeget 6 havi (az első részlet 1890. május hó 15-én, s a többi minden hó 15-én folytatólagosan fizetendő) 11 frt 50 kr, azaz tizenegy forint ötven krajczáros részletekben lefizetni.
Azon esetben, ha ezen kötelezettségemnek eleget tenni elmulasztanék, jogában áll fentnevezettnek ellenem ezen összeg erejéig bármely bíróságnál a kielégítési végrehajtást kieszközlő lépéseket megtenni.
Budapest, 1890. april hó 19-én.
[aláírás] Mussil Ferencz
Előttünk mint tanúk:
[aláírás] Lowetinszky János
[aláírás] Papp Sándor
A fentiekben reményeim szerint sikerült valamelyest érzékeltetnem, miféle izgalmas kincsesbánya, és miféle megközelítésekre alkalmas Lowetinszky 1890-ben és 1891-ben írt naplója. A diáriumon keresztül ugyanis egyedülálló mélységben és közvetlenül (egy szemtanú szemüvegén keresztül) nyerünk betekintést Budapest alsó társadalmi rétegeinek – kistisztviselők, tolvajok, csavargók, prostituáltak – életébe, értékrendjébe; abban a korban, amikor Budapest megindult a világvárossá fejlődésben, és amikor felerősödött a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a szocializmus is.
Az 1890-1891-es "eseménynapló" kezdetét (1890. január) lásd itt.
Az 1890-es "történelmi napló": lásd itt.
Az 1891-es "történelmi napló": lásd itt.
Szerkesztői kronológia 1890–1891-hez: lásd itt.
Szerkesztői névjegyzék 1890–1891-hez: lásd itt.
Szerkesztői fogalomjegyzék 1890–1891-hez: lásd itt.
Szerkesztői jegyzék a naplóban előforduló lokálokról, vendéglőkről (1890–1891): lásd itt.
Utolsó kommentek