A magyar Švejk

Esztinél Sanyival becsíptünk, előbbi ismét kezdte a sírást, onnan Annáékhoz, hol ismét ittunk, aztán fel a [budai] várba, ott Morpheus könyörült rajtunk, s egy padtykán elaludtunk, amely álomból egy andris keltett fel bennünket, haza, Sanyi hányt.

Az ezt megelőző eseményekhez: Előtörténet IV. (1883-1886)
A következő bejegyzés: 1886.10.01.

Hősünket felveszik pénzügyőrnek, könnyű, víg élet, de fegyelmi vétségek következtében lecsukják, decemberben megszökik, egy cimborájánál húzza meg magát. A viszony kezdete Esztivel, összeköltöznek. 1884-ben három hónapig tűzoltó, majd egy hónapig kocsifelíró a MÁV-nál. 1885-ben nagykorúsíttatja meg magát, az így megkapott örökségét teljesen feléli, szakítás Esztivel, majd kibékülnek. Rövid ideig ismét tűzoltó, illetve vasúti alkalmazott (bárcázó), de könnyelmű élete következtében összeszedett nemi betegsége miatt kimarad. Züllés, barátai és Eszti támogatják, 1886 márciusában az immár 20 éves hősünk besoroztatja magát Morvaországban; protekció révén májusban ismét alkalmazza a MÁV (éjjeli- majd nappali őr).

Adósságra éltem, míg 1883-ban a budapesti pénzügyigazgatóságnál januárban [valójában februárban, lásd itt] felvettek pénzügyőrnek, s beosztottak az Attila utczai 14-ik szakaszhoz, ahol előbb Münich volt szemlészem, utóbb Bánóczy, azután meg Kapitány nevezetű; itt azután könnyen éltem, az árvaszéktől, amit lehetett, kipumpoltam, s vígan voltam; ugyanazon év novemberében megunva a postolásokat, s apróbb variatiókat, összetűztem a szemlésszel, aki a Csalogány utczai biztossághoz kísértetett, ahol gyönyörűen lezártak, közelegvén a karácsonyi ünnepek szabadulni akartam, s ezt ki is vittem úgy, hogy egy szép nap Fehér nevezetű vigyázó volt napos, kikéredzkedtem szükségre, és a vigyázó maga lévén otthon, arra reáfordítottam a kulcsot, azután illa-berek, nádak-erek, neki ős Buda zegzugos utczáinak, s meredt lábakkal a Görög utcza 1. szám alá, ahol Bendlék laktak, s ahol holmim volt, felkapva köpenyt, kardot, csavargőzösön át Pestre a Vas utczába, ahol Pappék laktak, és szabad, de üldözött vad voltam.

Másnap becseréltem egyenruhámat polgáriba, s meghúztam magam Pappéknál, ott töltve az ünnepeket is, miközben Bendlné segített.

1884 januárjában hazamentem Bendlékhez, ott az asszonnyal magam lévén otthon, viszonyba keveredtem, amely viszony eltartott 1891-ig. A nő nem volt törvényes neje Bendlnak, neve Samoday Eszter volt, ugyanazév márcziusában azonban viszonyukat törvényesítették.

Ugyancsak 1884 januárjában egy volt collégám – Nagy Pál – ki időközben detectív lett az Andrássy úton, letartóztatott, mert a pénzügyigazgatóság köröztetett, de bajom nem lett, gondolom Borbás befolyása révén.

Azután tengődtem lopva a napot, éldegélve menage á troisban ["édeshármasban", vagyis a naplóíró, Eszti és Bendl Feri] az árvaszéknél levő tőkém terhére, voltam a fővárosban három hónapig tűzoltó is, de megunva a nem nekem való szolgálatot, azt novemberben otthagytam, s közös háztartásra léptem most már Bendlnével, a Bokréta utcza 22. számú házban bérelve lakást.
A kép illusztráció, Mizzi Palmét ábrázolja (forrás: www.onb.ac.at)

Közben november 11-én bejutottam a m. kir. államvasutakhoz a dunaparti teherpályaudvarra kocsifelírónak, főnököm Preyer Ágost igen szigorú ember volt, de engem kedvelt, deczemberben szabadságot kértem egy napot, s miután nem adott, egyszerűen otthagytam az állásomat.

1885-ben kierőszakoltam fellebbezés útján az árvaszéknél – budapesti –, hogy nagykorúsítsanak, ennek persze a czélja az volt, hogy a még meglevő pénzhez és ékszerekhez hozzájussak, amit meg is kaptam, s el is úszott szépen.

Nem levén már most mire támaszkodni, Preyer jóvoltából ismét visszajutottam Dunapartra [a dunaparti teherpályaudvarra], most már mint bárczázó.

Bendlnével összeveszve, azt ott hagytam, s gyermekkori czimborámhoz – Mussil Ferenchez – költöztem a Duna utcza 4. szám alá, lévén ők ott házmesterek a Rumbach-féle házban, az anyja özvegy volt. Ő volt az utódom a kocsifelírói hivatalban.

Itt azután a közösen elkövetett ostobaságok, s húgycsőfolyás következtében beállott heregyulladás miatt kimaradtam az állásból. Ismét tűzoltó lettem, s az voltam vagy 3 hónapig, ősszel kibékültem Bendlnével, s folyt a viszony tovább vele.

Most már csakugyan problematikus volt az existentiám, Musilné 1886 májusáig hitelezett, de azt azután megtagadta, átmentem Pappékhoz [a Promontori út 15. szám alá], s ott kezdtem a lejtőn zülleni, Bendlné segített, amit tudott.

Igyekeztem állást szerezni, de az nehezen ment, közben mártiusban fenn is voltam [Morvaországban] nagybátyámnál, s besoroztattam magamat Tremlesben (Strmilov) egy kis városkában, kibékülve rokonságommal, végre is a józsefvárosi pályaudvar főnöke alkalmazott Preyer közbenjárására éjjeliőrnek, de mivel persze én vígan aludtam, hát nappalinak tett meg, s mint ilyen kihúztam, Budáról a Promontori útról járva át [Pestre, a pályaudvarra], elemózsiát meg Bendlnétől kapva, egész szeptember 30-ikáig, a bevonulásom előtti napig.

Az ezt megelőző események: Előtörténet III. (1880-1883)
Az első, itt közreadott naplóbejegyzés: 1886.09.30.

A rakoncátlan 14 éves fiút csapatnövendéknek adják egy pesti katonai egységhez, de ott sem bírnak vele, bár sötét zárkárba is csukják; egy év elteltével kiveszik és Morvaországba küldik az apai rokonokhoz, de végül nagy kérelmére három hónap múlva visszatérhet. 1881. novemberében az anya öngyilkosságot követ el szerelmi bánatában és fia miatti kétségbeesésében, a hagyaték jelentős része eltűnik a gyám és az ismerősök kezei között. Ismét Morvaországban, mezőgazdasági munkák a rokonoknál; visszatérne, de pénz híján csak Bécsig jut. Egy év elteltével térhet csak vissza Pestre; albérlet, az első munkahelyek.

1880. január 23-án beléptem mint csapatnövendék (Truppen Eleve) az I. számú vártüzér zászlóaljba, ahol azonban szintén nem bírtam valami nagyon. Különösen a tanulás nem volt sehogy sem ínyemre, még a gyakorlatozás stb. még csak ment, csak a fegyelem nem ízlett, volt is elég büntetésem. A zászlóaljparancsnok Gabriel őrnagy, kapitányom Hühnel, főhadnagyom Fleischer voltak. Szakaszvezetőm Hellnich volt. Társaim Ludwig Gyula, később hadnagy, de adósságai miatt quieltálnia [nyugdíjba vonulnia] kellett, Bernhardt tűzmester lett, Grabits Lajos ma postatiszt, Wolf Henrik (budai sörház-tulajdonos fia) ma bankhivatalnok [utólagos bejegyzés: nem bank-, hanem székesfővárosi hivatalnok], br. Beuliwitz Alfréd, ez eltűnt szemeim elől, a hetedik nevére nem emlékszem [utólagos bejegyzés: Richter volt a neve, öngyilkossá lett]. Itt sem bírták zabolázni természetemet, büntetés büntetést ért, daczos, komor lettem s goromba, annyira mentem, hogy egy újoncznak, mert háborgott írás közben, a kezemben lévő tollal átütöttem a kezét, amiért karácsonykor 3 napi sötét egyest ültem le az Újépület hírhedt börtöneiben, miközben, mikor kurta vasra voltam verve, mezítelen lábam sarkáról a patkányok lerágták a bőrt.

Mint minden, úgy ennek is vége szakadt, szegény anyám kétségbeesésére nem tudott velem mit tenni, felküldött nagybátyámhoz, Brtnik Mártonhoz Morvaországba, soha sem feledem el azt a félelmet, mely a Kalap utcza egy alacsony boltíves szobájában lejátszódott, ahol anyám könyörögve kért, javulnék meg.

Hát fura kis utazás volt az, az ország nyelvét nem értettem, rokonaim is nagyot néztek, csak atyám nővére, Mari néném nézett reám jóságos kék szemeivel, s vett pártfogásába, elég hamar éltem magam bele az új helyzetbe, s megtanultam a nyelvet is, de szívem csak hazavágyódott, hiába csavarogtam magas szárú csizmában a hasig érő hóban, az illatos és gyönyörű, ünnepélyes csendű fenyőerdőket, mégsem volt ez az én hazám, hazakívánkoztam; anyám – ki időközben a VI. ker. Szív utcza 66. sz. a. kiskereskedést vett magának, s nála lakott Patkofszky, atyám régi barátja – júniusban (1881) nagy kérelmemre haza engedett jönnöm, hazajövet, beléptem mint tanoncz a Schlick-féle gépgyárba lakatosságot tanulni [ekkor felmerült az is, hogy a naplóíró a pénzügyőrséghez lépne be; lásd itt], de bizony ez sem ízlett, s két hónap múlva ott is hagytam, ez volt az utolsó szárnypróbálgatásom az ipar területén.

Anyám az utóbbi időben mind jobban meghasonlott önmagával, kedélye elborult, apathikus lett minden iránt, emlékszem, hogy Borbás egyszer meglátogatta Farkassal a Szív utczában, ami után még komorabb lett, ehhez hozzájárulhatott még az én daczos munkakerülő természetem, s sorsom feletti aggódás, s ennek folyományaként 1881. november hó 2-án, amíg mi Repkával – öreg cselédünkkel – a temetőben jártunk, gyufaoldatot ivott, megjegyzem, hogy egy ilyen oldatot én egy alkalommal a boltban meglelve, kiöntöttem.

Az öngyilkosság consternált [megijesztett, a megrökönyödésemet váltotta ki], s azt hiszem, ez volt az az esemény, amely férfivá fejlesztett, igen határozott modorban, bár megijedve s kétségbeesve rohantam Borbáshoz az öreg városházára – ahol akkor a székesfővárosi ügyészi hivatal volt – értesíteni őt a csapásról, időközben szegény anyámnak, daczára a rettentő kínoknak, melyeket szenvedhetett, volt elég lelki ereje, hogy maga intézkedett az iránt, hogy a budai Erzsébet-kórházba szállítsák, ahova én [és] Borbás este érve el, kierőszakoltuk, hogy este bennünket beeresszenek anyámhoz, aki egy függönyökkel körülvett ágyban feküdt, s ahol Borbással hosszasan beszéltek, miről, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy szegény görcsösen szorított magához, s nem akart elereszteni, azután már csak a Stáhly utczai halottasházban láttam viszont holtan, meghalt 4-én éjjel, s temettük szegényt 6-án délután 1881-ben a Stáhly utczai halottasházból. Én ezalatt a rettenetes napok alatt egy jólelkű czimborámnál voltam.

Vad érzések dúltak bennem, azon voltam a ravatalnál, hogy leszúrom Borbást, már a kést is nyitogattam a zsebemben, de lassan-lassan meghiggadtam, s végbe ment a temetés szertartása egy komor novemberi nap délutánján, s magamra maradtam egész, mindenkitől félve s rettegve, persze arra senki nem gondolt, hogy az én gyermeki kedélyem min ment keresztül évek sorozatán át, s mi volt az előidézője ennek a sötét komor tragédiának, amely egy jobb sorsra érdemes családot adott át az enyészetnek.

Borbásban volt annyi gavalléria, hogy noha őt s hozzátartozóit anyám kitartotta, s hogy őt pénzelte, ékszerekkel felruházta – egy aranyóra s -láncz részleteit több ízben vittem az akkori Anker udvar Király utczai traktátusában levő Kaul Constantin óráshoz – még engem, az egyedül maradott árvát sem restellte megrövidíteni, maradt ugyanis a hagyatékban anyámnak 3 arany órája és két nyakláncza, az egyiket elkérte? [sic] tőlem, mit értettem én, 16 éves gyermek ehhez, s oda is adtam neki, mit ismertem én ennek az értékét, én november 14-én elutaztam, ők azután Krisztánével rendezkedtek, tettek s vettek a hagyatékban [lásd itt!], melyről leltár sem volt felvéve, kivéve az ékszerekről, melyet anyám dictált még nekem, s amely jegyzékben egy 1864. évi 130 frtos sorsjegy is szerepelt, s melyet sohasem láttam, s amely szerencsésen el is sikkadt; ilyen Csáky szénája az árvák vagyona, méghozzá jogvégzett emberek kezén, nota bene olyanokén, akik a mi parazitáink voltak.

Nagybátyámnál tudtam, hogy csak akkor érek valamit, ha dolgozom, s neki is álltam tenni-venni abban, amiben ők gazdaságilag dolgoztak. Segítettem – s pedig nagy passióval erdőt irtani – mindenfélekép, segítettem a trágyát kihordani, tavasszal a sovány földek őszi vetéséből a köveket garabóba szedni, s oldalt önteni, amely jeles munkában lekopott az ujjamról a bőr, szegény Mari néném gyakran a kebelén melengette vigasztalva elgémberedett ujjaimat, de a honvágy nem engedett nyugodni, márcziusban azon ürüggyel, hogy assentáltatom [besoroztatom] magam, hazamentem Pestre, persze 17 éves sem voltam, okmányaim sem voltak, így hát ez nem sikerült, s vissza kellett mennem, s nem levén pénzem, Bécsből per pedes apostolorum [gyalog] tettem meg az utat, s haza [Hermantschba] is értem, ahol nagybátyám haragja miatt Mari néném jó egy hónapig rejtegetett élelmezve az istállóban, ahol olvasgatással töltöttem az időt. Kitavaszodván megbékéltünk egy erdőültetés alkalmával, néném t.i. úgy insernálta a dolgot, hogy az öreg s az ültetők után kivittem a tízórait, s serényen dolgoztam, ami a vén, 1848-ban Magyarországot nyűtt dragonyost kibékítette.

Ismét vígan döczögtem a népviselet kiegészítő részét képező fapapucsaimban, nyalva-falva a leányokat, csatangolva és dolgozva, de hát ez nem elégítette ki az én nagyvárosi ambitióimat, gondoltam egyet, s elmentem egy vasárnap gyalog Zlabingsba – jó 6 órai út oda, s 6 órai vissza –, s becseréltem anyámnak nálam maradt óráját, becserélve egy ezüst órába s lánczba, egy pár forintot kapva, visszabandukoltam haza, ott szépen becsomagoltam a holmimat, elküldtem Datschitzba, s postán Papp Sándor czímére Budapestre, én meg könnyű szívvel, egy vászonöltözetben, megsiratva nénéim által, nekivágtam a nagyvilágnak gyalog, s ez jó iskola volt, az idő szép szeptemberi, kellemes, s vígan húzódtam haza mint a költöző daru, Bécsben megpihentem egy napig, azután rohantam haza, elmentem útközben Nagymarosra, s felkerestem Prükler Mihályt, ki valaha inasunk volt, s sírt, mikor meglátott, igen szívélyesen fogadott, 2 napig voltam nála, azután mentem haza szeretett szülővárosomba, nagy rémületére Borbásnak s rokonságának, aki már azt hitte, hogy én a hegyek között szépen elparasztosodom, s ott is maradok, persze nem számolt az én energiámmal.

Holmim Papp Sándornál várt, elindultunk lakást keresni, s találtam is [1882. október 7-én] az akkori Soroksári (most gr. Ráday) utcza 15. sz. alatt Bendl Ferencznél, egy dunagőzhajózási alkalmazottnál, pénzem persze nem lévén, az árvaszéknél kezelt tőkémből lett fenntartásomra kiutalványozva, keresetem, tapasztalatom nem volt, így Bendl beszerzett napi 1 frt díjazás mellett napszámosnak a dunagőzhajózási társulathoz, ott egy zsidó felismerte használhatóságomat, napi 1 frt 50 krral szegődtetett, hogy a szilvászsákjaira betűket pingáljak, de miután vasárnap nem akartam dolgozni, csakhamar ott is hagytam.

Az ezt megelőző események: Előtörténet II. (1878-1880)
Az ezt követő események: Előtörténet IV. (1883-1886)

Az anya mesterségre akarja taníttatni fiát, inaskodások cukrásznál, boltosnál, lakatosnál, nyomdánál, de mindenhonnan kirúgják, vagy hősünk unja meg a munkát. Érdeklődés a másik nem iránt. Krízis anyja és annak szeretője között, 13 éves hősünket Kecskemétre, utóbbi rokonságához küldik, de megszökik, visszatér Pestre.

Anyám már most elhatározta, hogy mesterségre taníttat, holott az én szívem a harangozás[hoz], levatázás[hoz], verekedés[hez] és csavargáshoz húzott, de beadtam a derekamat, vonzatva minden gyermek idealjától, a czukortól, s első debutterm [debütálásom] az ipari pályán Etzinger mester a Király utcza végén volt; bizony, ez a dicsőség csak addig tartott, míg a czukortól meg nem csömörlöttem, vagy egy hónapig voltam nála, amikor elküldött egy czukrászhoz kemény prominczli czukorral [díszítésre is használt, kerek cukorka], egy zsákkal, biz én czimboráim közé kerülve meg nem tagadtam jó szívemet, elosztottam közöttük vagy két fontot, amit persze anyámnak kellett fizetni, szerencsére akkor született Sándor öcsém, így el nem verhetett; azután – consequens lévén – cukrászinas lettem Niedermayernél Budán, ott is számtalan turpisságot vittem véghez, többek között megittam a fagylaltnak szánt különféle leveket, míg be nem lett a mérték, s [egy?] hónap múlva torkig lakva az édességekkel, ott nem hagytam.

Már most nagyobb ambitióim támadtak, reáléptem a magasztos kereskedelmi pályára, és pedig Wanke Gusztávnál, a párisi házban a Kígyó utczában, ment a dolog, mert tetszett a sok csecsebecse, de egy szép nyári napon a görög templomban nagy temetés volt, csengett bongott a harang, s tudvalevőleg ilyenkor a ministráns viaszgyertyát is kap, meg czukorba főtt búzát, mi sem volt természetesebb, mint hogy ott hagytam a hűs boltot, s vígan harangoztam, beharangozva ezzel a mercantilis pályának, hazudoztam otthon egy álló hétig, míg a Nemezis utol nem ért, s reá nem jöttek.

Ismét az ipar terére tettem át működésemet, lettem Goschler Ferencznél, az akkori Fő-, most Arany János utczában, aranyozó inas, de bizony a massa-főzés nem volt ínyemre, s pláne a vasár- s ünnepnapi dolgozás, rövidesen búcsút mondtam.

Most meg a lakatosság tetszett meg, s beálltam Hungerleider- – Horváth – -hoz a Harmiczad utczába, elég független voltam, s nem panaszkodhattam, az illető, egy tönkrement nagy bécsi iparos, derék ember volt, de hát nem igen bírt velem, itt mégis háromnegyed évet húztam ki, közben egy inascollegától gyönyörűen megtetvesedve, aminek tisztálkodási processusa eszembe idézi a régi Sáros fürdő közös, jótékony hatású, de rém piszkos medenczéjét, ahol sans gené [fesztelenül] fürdöttünk meztelenül, öregek és ifjak, férfiak, asszonyok; de hát a hosszú együttlét siralmas véget ért, mesterem reklámozni akart, s vesztére engem bízott meg vagy 2000 darab reklámczédula kiosztásával, az én aristokratikus hajlamaimmal meg nem egyezett meg, hogy én ajtóról-ajtóra járjak, kaptam magam, s csomónkint egy-egy pinczébe dobáltam a reklámokat, meg egy nagy csomót az árnyékszékbe, s ez lett a vesztem, mert az eldugult, s nekünk kellett szétszedni, mire kiderült a turpisság, no, lett erre patália, mesterem csúnya ütlegekkel honorálta ezt az én nagyúri allűrjeimet, s megváltunk.

Magasztosabb eszmék támadtak, betűszedő akartam lenni, boldogítottam is, de csak 3 napig a Bálvány utczai Deutsch nyomdát, nem bírtam megszokni a nyomdafestékszagot.

Közben Sándor öcsém – ki nagyon szeretett – 1879-ben elhalt; Károly [öcsém], ki előbb született, szintén meghalt, s Kecskeméten temették el.

Anyám és Borbás között a czivódások napirenden voltak, utóbbi letette az ügyvédi vizsgát, s a fővárosi ügyészséghez került 1 forint napi díjjal, azonban passiói költségesek voltak, kártyázott, ivott, curizált, bőkezűsködött, mindezt persze anyám jövedelmének rovására.

Gyűlöltem ezt a rajtunk élősködő népet, annyira ment a dolog, hogy egy perpatvar alkalmával tuskót emeltem Borbásra s hozzádobtam, amiért megfenyített, én meg kaptam magam, s azon véresen leszaladtam, és rendőrt hívtam fel a Kígyó térről.

Megkezdődött az élet által annyiszor beigazolt feloszlási processus, a nő idősebb, s természetesen féltékeny, a férfi fiatal, pozitiót nyerő, közönyös, elkezdődött a válás hangoztatása, átköltözködtünk a Papnövelde utczai Festetich-házba (8. sz.), s ott loptam a napot. Eme helyhez egy bájos idyll fűződik, melyet még ma sem felejtettem, a szép Adele, a portás leánya, persze platónicus jellegű csak. Ebben a tekintetben – már mint a nőket illetőleg – első s pedig gyermekkori emlékem a kis Bauer Netti, aki hozzám igen ragaszkodott, azután volt egy Julcsa nevű cselédünk (Farkas postatiszt maitresse [felesége] lett később), aki mindenképp igyekezett felébreszteni bennem a hímet, éjjel magához szorongatva engem, de még a pubertás érzete nem érett meg, s én 11 éves korom igaz érzetével aludtam jóízűt domború, kemény, fehér mellein.

Adélnek azonban már udvaroltam, és pedig oly tüzesen, hogy a felnőttek szeme s szája nyitva maradt, persze ez ösztönszerűleg történt, mert hogy mit is akarnék tőle, azt nem tudtam, ez volt 1879 nyarán. Meg kell itt említenem, hogy magas növésű nyúlánk gyermek voltam, s ez ejtette csalódásba az embereket. Különösen a némbereket.

Házunk öreg cselédei igen ragaszkodtak hozzám, az öreg Pepka (Csizsek Josefa) igen sokszor éjjel hozta be az ingében az én kamrámba az ennivalót, ha anyám szigorú koplatásra ítélte szerelmes magzatát.

A krízis anyám s Borbás között mind jobban közeledett, engem 1879. octóber havában leküldöttek Győrfy Istvánnéhoz Kecskemétre, s novemberben háztartásunkat anyám felosztotta, volt akkor 6 szobás, 2 konyhás lakásunk; hogy a sok holmival mi történt, ma sem tudom, emlékszem azonban, hogy 1880 januárjában Borbás Stáhly utczai lakását a mi holminkkal láttam bebútorozva, valamint a padlás – ahonnan részemre ágyat kellett lehozni – zsúfolva volt a mi holminkkal, további sorsukról mit sem tudok, 1906-ban lenn jártam Kecskeméten Győrfy Irmánál (Győrfy Istvánné leánya, Borbás Gáspár unokahúga, Fecske utcza 64.), s ott láttam még nehány rézmetszetet – Napóleoni idők – a falon, s ez volt a végaccordja jobb sorsra érdemes házunknak.

Kecskeméten azután korlátlanul élhettem hajlamaimnak, csavaroghattam szőlőben, erdőben, réten, gyermekésszel is megfigyelve, hogy Győrfynének viszonya van valami Béla nevű kocsissal, lakni Kiss Mihály tanító házában laktunk.

Megzavarta azonban ezen csendéletet karácsony előtt három nappal egy epizód, u.i. egyetlen hivatásom volt, hogy Borbás anyja engem bízott meg egy Borbás Sándornál levő nagy hízó etetésével, amit napjában háromszor teljesítettem, én meg egy alkalommal – már akkor is szeretve a nőket – Borbás Sándor Etel nevű mostohaleánya körül forgolódtam, nyitva hagytam ólat, kisajtót, s a hízónak volt esze, továbbállt.

Nosza lett ribillió, megfenyegettek, hogy addig haza ne jöjjek, míg a disznó elő nem kerül, én meg kaptam magam, s felmentem a katholikus templomba, onnan kémlelendő a disznót, közben persze kenyér[ért] és szalonnáért harangozva, megunva a dolgot, Győrfyné nem lévén honn, a disznó nem volt meg, összekötöztem a batyum, kikölcsönöztem egy forintot, s nekiindultam gyalog a csikorgó hidegben Pestnek, ahová különböző kalandokon átmenve, többek között ökröket hajtva az ú.n. „fekete csárdáig”, egy nyersbőrrel megrakott kocsi tetején, karácsony napján tartottam félig megfagyva, fagyott fülek[kel], orr[al] s lábakkal bevonulásomat szép s szeretett szülővárosomba.

Fáradtan, elcsigázva, rongyosan beállítottam keresztanyámhoz (Korcsekné) az Eötvös utczába, s ott ágynak dűlve, aludtam az I. ünnep estéjéig [az ünnep első estéjéig], amikor a fellármázott rokonság megkönnyebbülten lélekzett fel, de én is, mert még fülembe csengett az úton előkerült farkasok ordítása, meg előttem volt az a bagoly, melyet megfagyva találtam az úton.

[Ott szereztem tudomást] Arról, hogy háztartásunk fel van oszlatva, hogy anyám nincs Pesten, hanem Fóthon, az ottani pápai praelatusnál s ottani plébánosnál van mint gazdasszony, s [tudtam meg] sok mindent, ami igen bántott.

Nem lévén még 14 éves, egyelőre nagynénémnél a Rökk Szilárd – akkor Bodzafa utcza – utczában helyeztek el, ahol az öregeket kétségbe ejtettem csatangolásaimmal, lévén akkor virágjában a Verhovay hecc, akit majdnem agyonlőtt Üchtritz báró, elememben voltam, tüntettem – amint az egy vérbeli pesti csibészhez illik – lelkesen s odaadással, bezúzva a lámpásokat, üvöltve mint egy sioux indián, szóval elememben voltam, de ütött az az óra nemsokára, amely az élet komoly mezsgyéire kényszerített.

Az ezt megelőző események: Előtörténet I. (1866-1878)
Az ezt követő események: Előtörténet III. (1880-1883)

Hősünk megszületik 1866-ban (Pest, Terézváros). Az első emlékek, az apa (szabómester) és az anya bemutatása. Az apa halála 1872-ben. A megözvegyült anya szeretője és annak élősködő rokonsága. Iskolai tanulmányok: bukások, kicsapatások.

Én születtem [1866. január 8-án] az akkori Terézvárosban az István [ma: Klauzál] tér 12. számú házban. Gyermekkorom a többi gyermekéhez hasonlóan csintalanság és vásottság között folyt le, többek között játék közben egyszer kocsi alá kerültem, de nem lett semmi bajom az ijedelmen kívül. Élénk emlékemben van az akkori Circus Renz az oroszlánjaival, s a Miklósy színház, melynek tagjai közül Lukácsi Sándor lakott nálunk feleségeivel, meg Vízvári Gyula s többen. 1872-ben bámultuk a szép fényű s farkú üstököst.

Atyám magyarul nem tudott, s így életem első éveiben szárazdajkám Patay Teréz révén magyarul tudtam csak. Később meg csak németül, míg az akkori Kereszt utczai elemi iskolai tanítás mindkettőt belém nem verte, taníttatván akkor még az elemiben is magyarul s németül egyaránt. Igazgatóm Streyling – egy kemény ember, aki ugyancsak használta a vonalzót meg a nádpálczát tanítás közben, – tanítóim Schretwitzer Lajos és Aul voltak. Emlékezetes még előttem, hogy az akkori időben szép szülővárosom utczatáblái németek voltak, később magyar és németek, s csak a 80-as években tiszta magyarok.

Atyám tekintélyes polgár, iparos – szabómester – volt, anyám tanult és művelt nő, aki keményen kezelte a segédek – volt rendesen 10–12 –, inasok – volt rendesen 3–4 – s cselédek – volt rendesen 2–3 – hadát, magunkat sem véve ki. Miután csak nőtestvéreim voltak, s én egyedüli fiú, így a ház szemefénye voltam. Nővéreim közül az első volt Irén, második én, a harmadik Irma, a negyedik Vilma s az utolsó Adéle […], s aki 1873. június 8-án halt meg kolerában.

Atyám utáni emlékeim vajmi kevesek, ami nem is csodálható, miután 1872. octóber 3-án hűlés következtében beállott gennyvérben [pyaemie, vérmérgezés] elhunyt, ismerői után beszélve, hatalmas, nálamnál egy fejjel – pedig magam 174 cm vagyok – nagyobb, s megfelelő termetű s conditiójú ember volt. Dicsérik mint jószívű s becsületes embert.

Emlékeimben él még, amint egy óriási nagy karácsonyfára feltett, s a hosszú terített asztalra, melyhez az egész ház népe patriarchális szokásként körülült.

Emlékszem, hogy egyszer megvert, mert magyarul mondtam neki „kutya”, azon hiedelemben, hogy nem érti meg, valamint, hogy egy alkalommal nagyon megkívántam a sütőben sülő rétest, s anyám nem akart belőle adni, mire atyám a forró sütőből vett ki részemre, megégetve kezeit. Valamint szívembe vésődött ama jelenet, midőn haldokló atyámhoz bevittek, hogy áldását adja reám, ő azonban szegény hűlő tagjait nem bírván mozdítani, úgy emeltek ajkaihoz, hogy búcsúcsókjait adhassa szeretett gyermekének.

Emléke áldott, ahányszor hányt-vetett életemben emberrel találkoztam, ki ő vele valaha érintkezett, kalapot emelve beszélt róla. Meghalt élete delén, 42 éves korában. Béke vele.

Halála után anyám – agilis asszony lévén – az üzletet folytatta valami Novák nevezetű üzletvezető alkalmazásával, de ez, ahol lehetett, lopta-csalta, s így anyám az üzletet felhagyta, s megtartva cselédségét, lakókat tartott teljes ellátásra, s ebédet adott előfizetőknek, s ebből tartotta fenn háztartását.

1873-ban anyámmal s nagynénémmel együtt felmentünk a bécsi világkiállítást megnézni, amiből vajmi kevés impressióim maradtak, legfeljebb annyi, hogy alig bírtunk lakást kapni. Innen felmentünk nagybátyámhoz Hermantschba (Morvaország, Datschitzi Kerület) látogatóba, amiből csak annyira emlékszem, hogy tönkre tettem a baromfiállományukat, gödörbe temetve a kis csirkéket s libákat, s megmiserálva a teheneket.

Így folytak az évek, anyám később házitanítót fogadott mellém, Steinberger Miksa nevezetűt, – kinek bátyja, jelenleg Kőszirti Ignácz, rajztanár –, de nem volt valami nagy kedvem a tanuláshoz, ha csak szerét ejthettem, künn voltam az utczán hatalmas kiáltozással játszva a többiekkel a „rabló s pandúrt”, felfogásom azért jó volt, de tanulni, szorosabb értelembe véve magolni, nem szerettem.

Ehhez hozzájárult, hogy gyermeki szívem változást érzett az anyai szeretetben, gyermek létemre megéreztem, hogy anyám szíve nem egészen az enyém, hogy megosztotta azt köztem s más között.

1874-ben a Kőfaragó utcza 5. számú Áldási-féle házba hurczolkodtunk, ott tűnt fel Borbás Gáspár kecskeméti születésű joghallgató – jelenleg székesfővárosi ügyész, kinek Apatitzky Olgától származó gyermekei: Gáspár dr. juris fővárosi hivatalnok, és Sándor esztergomi áldozár [áldozópap], ki most Bécsben az Augustinumban fejezi be tanulmányait – a háznál, s a magára maradt agilis asszony fejét elcsavarta. Mindezt ösztönszerűleg éreztem, de ez időbeli legfájdalmasabb emlékem az volt, hogy láttam, illetve éreztem a szülői szeretet apadását, láttam, hogy a háztartás nagyobb, mint volt, s mégis karácsonyfáim mind kisebbek lettek, míg végre már csak egy virágcserépben egy csinált kis fenyőfát kaptam, melyet első indulatomban kidobtam az udvarra, a hevesség mindenhol vörös fonálként húzódott végig életemben, s az oroszlán már kölyök korában mutogatta körmeit.

Az idők múltak, láttam egy boldogtalan családi életet. Borbás felhozta egész rokonságát nyakunkra, Győrfi Istvánné Borbás Máriát – kiről a fáma azt beszélte, hogy öreg férjét saját öccsével, Borbás Menyhárttal verette agyon a szentkirályi pusztán, s Patay Teréz szerint ő vette ki a takarékpénztárból 800 forintunkat, s küldték le Borbás Gáspárnak, mikor a tárgyalás volt, quasi vesztegetésre, hogy Menyhárt kiszabadulhasson, amint ki is szabadult – nálunk volt Borbás Juszti, ez később elzüllött, éreztem, hogy útban vagyok, s hogy teher is vagyok, 1875-ben átköltöztünk a mostani Dreher-palota (Kossuth Lajos- s Városház utczák sarka) helyén állott Grassalkovich-házba, a négy elemit elvégeztem, s a reáltanodai főreáliskolába jutottam, ahol megbuktam, azután a VIII. ker. Zerge utczai reáliskolába jártam, de ott Tankó tanárnak egy kapott tanpofon következtében nekimentem, s így relegáltatásom [’száműztetésem’; itt: ’kicsapatásom’] kikerülése végett átléptem az ugyanazon épületben lévő, s Fillinger Károly alatt keletkezőben levő polgári iskolába, ott persze szintén megbuktam, nota bene, hogy igen gyakori ebédrei marasztásai alatt az iskolának szerencsésen kipusztítottam Fillinger papa galambállományát, összebogoztam vadászkutyáinak farkát, amiben azután a rőtszakállú nagyhatalom megbotolván, halálra kereste azt a nebulót, aki tekintélyén és kutyáin ilyen csorbát ejtett, s természetes ismét a kicsapás veszélye fenyegetett; az előttem ülőket tűkkel szurkálni, becsirizelni napirenden volt, Goll papának, a zenetanárnak óráin cis helyett gis-t fújni, óra alatt malmozni, hajókat készíteni napi foglalkozásom volt, mindent, csak tanulni nem, és mégis, ma a könyvek legjobb barátaim.

Itt is szerencsésen megbuktam, ennek tetejébe a záróvizsgán botrányt is rögtönöztem, mire elzártak egy szobába, ahol egész esztendőben a tanulóktól elkobozott miegymások voltak: kések, pinczkák, golyók, játékok, stb.; no, ez kellett Jánosnak meg egy hasonszőrű társának, kiválogattuk a javát, s megdézsmáltuk; szegény anyámnak kellett a kárt megtéríteni, én meg elpüföltettem, amúgy Isten igazában.

A tanév elején azonban letettem a javítóvizsgát, és a II. osztályba iratkoztam, most a Soroksári utczába, a volt honvédlaktanyába kerültünk, ekkor már az időközben eltűnt Sebestyén utcza 3. számú házban laktunk, bírva az egész II. emeletet, itt ismerkedtem meg gyermekkori barátommal, Papp Sándorral 1878-ban, s mely [barátság] még most is tart; az ember [Papp Sándor] külseje közönséges, de archeológiai és numizmatikai tudása rendkívüli, s amellett becsületes, de csökönyös, makacs jellem.

1878 elején nagy botrányt csinálhattam, mert ismét a kicsapás már megszokott Damokles kardja került csak csínyeket főző, szőke buksi fejem felé, anyám kénytelen volt kivenni az iskolából, rossz napok következtek, melyek között megemlítendőnek tartom, hogy megkezdtem a dohányzást, amennyire csak lehetett, űztem a harangozás s ministrálás nemes mesterségét, bravourosan kezelve azt, ismerve a belváros összes templomának harangjait, szokásait s czeremóniáit, auctoritássá nőve ki magam confratereim – a többi csibész – között.

A blogról, a naplóról és a projektről: Előszó. Mi ez a blog?
Az ezt követő események: Előtörténet II. (1878-1880)

UPDATE 2014.06.28.: A napló közlése folytatódik - az I. Világháború hátországának napi eseményeit követhetjük nyomon a napló révén: nap mint nap olvashatjuk, mi történt 100 nappal ezelőtt - a naplóíró szemszögéből. Az első bejegyzés: itt (Ferenc Ferdinánd meggyilkolása).

Lowetinszky János József (1866, Pest - 1935, Budapest) naplói és egyéb iratai (FSzEK) a 19-20. század legértékesebb társadalomtörténeti forrásai közé tartoznak, a blog keretében ezen naplók közreadását kezdem meg az 1886. szeptember 30-i naplóbejegyzéstől kezdve (hősünk életének első húsz évére - 1866-1886 - vonatkozó visszaemlékezéseit is itt, az Előtörténetekben közlöm: itt /1866-1878/, itt /1878-1880/, itt /1880-1883/ és itt /1883-1886/); másnap, október 1-én vonult be katonának a naplóíró, és mivel morvaországi illetőségű, osztrák állampolgár volt (hogyhogy? - válasz) - ahogy ez tizenéves korában kiderült -, ezért a katonai szolgálatot Iglauban (csehül Jihlava), a mai Csehország területén kellett teljesítenie.

A blog címével („A magyar Švejk”) mindössze a cseh/morva környezetre, és az Osztrák-Magyar Monarchia alulnézetből bemutatott laktanyai/katonai életére utalok; Jaroslav Hašek regényének főhőse - Švejk, a derék katona - ugyanis lényegesen különbözött a mi naplóírónktól. Utóbbiról most legyen elég csak annyit elárulni, hogy egyszerre volt cseh/morva származású osztrák állampolgár (egészen 1902-ig), és önérzetes, élete során változó mértékben szocialista, illetve antiszemita, de mindvégig erősen - magyar érzelmű - nacionalista (olykor soviniszta is), aki szerette a kártyát, a bort és a nőt, és aki mindemellett vallásos is volt, de a papokat és az egyházat megvetette.

A blog révén megismerhetővé válnak egy kisember mindennapjai, keservei és örömei - elsősorban saját, rögzített tapasztalati alapján -, és talán az is kiderül, hogy a történelem lehet másmilyen is, mint ahogy az általában a (tan)könyvekben szerepel.